A borászati statisztikákból általában kimaradnak a hobbiborok, kistermelői, saját fogyasztásra szánt vagy „feketén” a baráti-ismerősi körnek eladott tételek. A szakma egy része legyint rá, más része rossz szemmel nézi ezt a jelenséget. Pedig, ha tetszik, ha nem, ez is a magyar borkultúra része, sőt nem is elhanyagolható része. Förhénci Horváth Gyula etnológus barátom, aki a Nagykanizsa melletti Öregförhéncen maga is borászkodik, évtizedek óta hangsúlyozza a háztáji borok jelentőségét, hatását. Ez az a bor, mellyel a fiatal magyar emberek egy része először találkozik életében. Főleg vidéken, de a vidéki rokonok révén a nagyvárosok lakói közül is sokan így ismerkednek meg ezzel az itallal.
Az első élménytől pedig nagyban függ, hogy megszereti-e a bort, vagy inkább iszik sört, pálinkát, gint, whiskyt, vagy akármi mást.
És meggyőződéssel, „tapasztalatból” mondja, hogy ő nem „boros”, mert a bor szerinte nem jó, miközben sosem kóstolt meg egyetlen jó minőségűt sem. El lehet intézni a kérdést azzal, hogy ez a szegmens úgyis visszaszorulóban van, az öregek kihalnak, a fiataloknak pedig nincs kedvük bajlódni a szőlővel. Ami csak részigazság, mert az amatőr borversenyeken még mindig sokan vesznek részt, és ha a hobbiparcellák jelentős részét el is hagyták, azért vásárolt szőlőből is rengeteg házi bor készül.
Egy neves pincészet értékesítési vezetője 15-20 évvel ezelőtt azt mondta nekem, hogy az lenne az ideális, ha Magyarország szőlőterülete 50 ezer hektár alá csökkenne, mert úgy könnyebb lenne a borászatok dolga, és magasabb áron lehetne eladni a palackokat. Ennek a vágyálomnak az egyik része beteljesült, a rendszerváltáskori 130 ezer hektárról tényleg kevesebb mint a felére csökkent a termő szőlőterület, de mi is van az állítás másik felével? Könnyebb eladni és drágábban, jövedelmezőbben a borokat? Kérdezzünk meg erről néhány borászt, nem éppen optimista hangokat fogunk hallani. De akkor mi a gond? Sok az import, a magyarok külföldi borokat isznak? Még ez sem, a magyar borivó 80-90 százalékban még mindig a magyar pincészetek termékeit veszi le a polcokról. Az alacsony árú, alsó polcos, magyar márkanévvel rendelkező borok egy részének hátcímkéjén ugyan azt találjuk, hogy nem feltétlenül magyar szőlőből készült, de a lényegen ez sem változtat. Vagy a Covid, a háborús-szankciós válság a főbűnös? Ez sem, mert már a pandémia előtt is ugyanez volt a helyzet. A megoldást máshol kell keresnünk. Ha a statisztikáknak hinni lehet, a magyar borfogyasztás 30-33 liter/fő éves szintről húsz liter körülire csökkent 10-15 év alatt. Összehasonlításként Csehországban ugyanezen idő alatt 8-10 literről húsz literre nőtt a fogyasztás. Azaz ugyanoda jutottunk, csak más irányból. Nehéz lesz ezentúl értelmezni a sörivó és borivó nemzet fogalmakat kettőnkkel kapcsolatban…
Elkanyarodtunk a házibor-témától, de csak látszólag. A szőlőterület-csökkenésnek vannak adminisztrációs okai is, nem mindegy, hogy ötszáz vagy ezer négyzetméter területtől minősül-e valaki szőlőtermelőnek, bekerül-e a statisztikába, hegyközségi tag lesz-e belőle. Jelenleg ezer négyzetméter ez a határ. Csak csendben jegyzem meg, hogy
kilencszáz négyzetméterről is meg lehet termelni akár ezer liter bort, aminek egy része biztosan eladásra kerül, ha más nem, a szomszédok részére.
De most nem ezt szeretném hangsúlyozni, hanem egy olyan kultúra lassú sorvadását, amely hatással van az egész iparágra. Könnyebb volt a szőnyeg alá söpörni ezt a kérdést, mintsem érdemben foglalkozni vele, sőt a szakma egy része szurkolt is annak, hogy eltűnjön a háztáji. Pedig a lelkes amatőrök nemcsak bort készítenek, hanem kíváncsiak is. Kirándulásokat szerveznek, neves borászokat hívnak meg előadásokat tartani, és ilyenkor be is vásárolnak tőlük. Sokat beszélnek a borról, borkultúráról, amivel nemcsak a saját borukat, hanem az egész ágazatot „reklámozzák”. Kár ezt veszni hagyni.
Gyakran tapasztalom, hogy a kiöregedő szőlőtermelők után jövő fiatalabb korosztály mennyire elutasítja a folytatást. Aminek fő oka szerintem az, hogy látták szüleik sziszifuszi küzdelmét, sikertelenségét, és ők ebben nem akarnak részt venni. És nemcsak a szőlőtől, hanem a borfogyasztástól is elfordulnak. Szüleik területeit eladják, esetleg kivágják, műveletlenül hagyják. Nagyon fekete képet festek, de sajnos ez a valóság. Bár ma is számtalan egyesület, borklub működik, és sokan művelnek kisebb-nagyobb területeket, készítenek saját borokat, de ez a réteg egyre idősebb, kevés fiatal csapódik hozzájuk. Emellett a pincefalvak kihalnak, a romantikus paraszti pincék funkciójukat veszítik.
Egyes helyeken a 24. órában vagyunk.
Vannak ugyan szívet melengető kezdeményezések, mint a monori pincefalu feléledése, illetve korábban az etyeki fesztiválok is így kezdődtek. Vagy említhetném a számos felvidéki pincefesztivált, yitott pince napokat Kürtön, Bátorkeszin, Garamkövesden, Muzslán, Kisgéresen. De ez még mindig kevés. Ha nem karolják fel – igen, akár állami szinten, állami programokkal is – ezt a réteget, oktatással, pincefaluprogramokkal, könnyített adminisztrációval, szervezetek-egyesületek támogatásával, akkor nemcsak a kultúránk egy része tűnik el, hanem a belföldi borpiac is sokat veszít. Ahhoz, hogy a bor újra „divatba jöjjön”, és ne csak a sznobok beszéljenek róla, szükség van az „ismeretlen termelő borára”, mégpedig jó minőségben. Az eredmény a mai helyzet ellentétje lehetne: virágzó pincefalvak, növekvő turizmus és gasztronómia, szemet gyönyörködtető domboldalak, a borhoz értő borfogyasztó réteg. Álom? Lehet, de álmodni mindig érdemes…
Borítókép: Pincesor a kéméndi Iszomfalván (Felvidék) (Fotó: Teszár Ákos)
