Unalomig ismételt téma ma már a borokkal kapcsolatban, hogy kell-e valódi tudás és tapasztalat az értékelésükhöz. Egyáltalán, kinek van szüksége arra, hogy a borokról leírások szülessenek, értékrendekbe illesszük őket? Hiszen a borleírási, elemzési és bírálati rendszerek nem kevés ellentmondást tartalmaznak – ezt valamennyien tudjuk, mert nap-nap után tapasztaljuk.
De kérdezhetném azt is, van-e becsülete a hazai borkritikának és borkritikusoknak? Számít-e a vélemény, és ha igen, kinek? A termelőnek? Kereskedőnek vagy éppen az egyszerű borkedvelőnek?
Számos kutatás eredménye hozott igencsak meglepő eredményeket a témában. Több kísérlet is azt mutatja, hogy az emberek zöme nem tudja megkülönböztetni a rossz bort a legjobb minőségtől. Sokan a szakértők véleményét is rendre megkérdőjelezik elsősorban a konzisztencia hiányára hivatkozva. Jómagam nem vagyok ennyire szkeptikus – ami talán esetemben nem is véletlen. Harminc éve kóstolom a hazai és nemzetközi kínálatot, össze sem tudnám számolni, hány bor fordult meg eddig a poharaimban. Önmagában persze ez sem jelenti feltétlenül azt, hogy mindenki elfogadná az értékeléseimet. És ez vélhetően így is van jól. Mégis van néhány olyan kérdés, amit érdemes megfontolni.
Szükség van-e tanácsadókra?
Hatalmas a tülekedés a világ borpiacán. Nyílt titok, hogy a legtöbbre értékelt, többnyire francia, netán kaliforniai boroknak csak egy töredék engedheti meg magának, hogy a hírnevéből éljen. A legdrágább boroknak is szüksége van a hírverésre. Általában minél drágábbak a borok, annál több pénzt kell fektetni az eladásukba. Ez sokszor világszerte ismert és elismert szakértők, tanácsadók munkáján keresztül történik. Jancis Robinson, Robert Parker vagy Michel Rolland nevét a borvilágban mindenki ismeri. Pincészeteket tudnak szinte pillanatok alatt az egekbe repíteni vagy éppen a mélybe lökni.
Munkájukkal, pontjaikkal, értékeléseikkel vagy éppen hallgatásukkal. Stílusbéli eltérések az általuk preferált borok között is vannak, nem is kevés. De azért egy közös mégis csak van az ítéleteikben. Ez pedig az, hogy hitvány, jellegtelen, figyelemre nem méltó borokat nem értékelnek. Az, hogy az egyik többre tartja a burgundi stílusú vörösborokat a sokkal koncentráltabb tételeknél, csupán a legfelső rétege az értékelésnek, a szubjektum által erősen befolyásolva. Legyen szó borászati szaktanácsadóról vagy éppen borszakíróról, a saját értékítéletét és ízlését biztosan megtaláljuk munkája eredményében is.
Kell-e hát a pozitív kritika a borainknak? Netán akkor is, ha mindenki tisztában van vele, hogy a „függetlenség” itt is csak elméletben létezik. Mert Arany János óta tudjuk jól, kinek is fütyül a fülemüle. Ha végignézzük a legkelendőbb borok listáját, találunk benne komoly szakértői csapat közreműködésével készülőt és találunk olyat is, ahol a termelő többnyire egy szál maga áll a hordók mögött. Melyik út lesz járható? Hol a helye borainknak ebben a rendszerben? Tudunk vajon kellő figyelmet gerjeszteni boraink iránt úgy is, ha csak egyszerűen folyamatosan próbálunk egyre jobbat készíteni? Vagy szükségünk van a külső szemlélődőkre? A szakma elkötelezett hírnökeire?
A válasz véleményem szerint egyértelmű igen. Mégpedig pontosan a hatalmas verseny miatt. Valljuk be, a piac nem a hét bizonyos napján összegyűlő borkedvelő asztaltársaságokból fog megélni. Igaz, rájuk is szükség van, de ez egy viszonylag szűkebb részét képezi csak a borfogyasztóknak. Nagyon sok jó bort kellene eladnunk ahhoz, hogy valóban visszakerüljünk a nagy kollektív bortérképre. Ami valljuk be, képzett és igényes fogyasztók nélkül sem megy.
Az elmúlt harminc év rengeteg pozitív változást hozott bor dolgában. Stílus, minőség, ízlés – egyértelmű fejlődést mutat még akkor is, ha bőven lenne még min javítani. De vannak örök optimisták is és olyan oszlopok, amelyekre – vagy éppen, akikre – támaszkodni is lehet. Számomra a Balaton környéki termelők egy része ilyen. Olaszrizlinggel vagy akár más fajtákkal. Itt már a ’80-as évek végén is lehetett jó borokat kóstolni. Néha ugyan a gazdák elfelejtették megszámolni a hordóban elégetett kénlapokat, de a háttérben rendszerint meghúzódott valami nagyon balatoni azokban a borokban. Szépsavú, barátságos, telve a „miborunk” effektussal. Valójában a saját történetemet nézve itt kezdődött el valami. Amikor elkezdtük körül járni a balatoni pincéket. Kicsiket és még kisebbeket. Ahol remek, kóstolásra érdemes borok születtek.
Most például Figula Mihály egy borára hívnám fel minden borkedvelő figyelmét, hiszen Misi lett az Év bortermelője. Méltán, komoly munka után, még komolyabb örökséggel a háttérben, segítő családdal és testvérrel – Jánossal – a hátsó védvonalban. A legmélyebb tisztelettel és szeretettel gratulálok a családnak, és egyik kedvenc balatoni borom rövid leírásával koronázom a történéseket.
