Mostanában sokszor elém került valamilyen formában a csigavonal. Nézegettem teljességét, befejezett tökéletességét. Nem embrionális fejlődésünk, nem a természet alkotta gyönyörű csigaházak, kagylóformák vagy éppen szőlőkacs jutott róla az eszembe. Sokkal egyszerűbb dolog – vagy éppen bonyolultabb. Nézőpont kérdése. Nevezetesen a bor. Az, ami gyönyörködtet, ami örömöt ad, ami sokkal több, mint egy alkoholos ital. Buta kis ábráimat évek óra rajzolgatom a hallgatóknak a táblára, amikor a borkóstolást próbálom közelebb hozni hozzájuk. A jó szerkezetű borok valami hasonlót írnak le a szájüregben, mint ez a tökéletes csigavonal. Van eleje, elindul és határozottan tart valahová. Többnyire a szemünk – és sokszor az érzékszerveink elől is – el van rejtve a pont, ahová tart. De nem is kell ezt tudnunk. Az igazán nagy borokat kóstolva ugyanis pont ez adja a koncentráció, a mélység és ismeretlenség izgalmát. Nem egyértelmű, nem reprodukálható, de tudjuk, hogy ott van. Érdemes rá odafigyelni mert ha megérezzük, valószínűleg életünk legnagyobb boraival sikerült találkoznunk.
Nyilván túlzás és oktalanság lenne beszuszakolni magát a Kárpát-medencét is valami hasonló csigavonal védelmét adó keretbe. De érdemes ilyen szemszögből is végiggondolni adottságainkat és azt: vajon hol is tartunk egy ilyen konkrét pont felé haladó vonalon? Épp csak elindultunk, netán már túljutottunk a mélyponton, és utunk innen már csak fölfelé halad, hogy elérjük a megnyugtató végpontot? Csak találgatni tudok.
Az elmúlt húsz-harminc év borai alapján egyértelmű, hogy haladunk felfelé, de mintha ez a haladás egy kissé öntörvényű lenne.
Mintha megint csak befelé néznénk és elfelejtenénk kacsintani időnként kifelé, hogy lássuk: akik mellettünk – vagy éppen mögöttünk – haladtak valamikor, most hol tartanak és milyen sebességgel járják az utat. Mert nem nézhetünk csak magunkba. Ismernünk kell, amink van, becsülni és értékelni – de ha nem nézünk szét a körülöttünk lévő világban, bizony lemaradhatunk.
