Többek között ezen is volt alkalmam töprengeni a múlt hévégi remek régi magyar fajták kóstolóján, részben a tegnapi ünnepi Borászok Borásza díjátadón. Mert az ember ilyenkor elmereng. Részben azon, hogy milyen izgalmas, csupa-személyiség borokat lehet készíteni a külvilág számára ismeretlen magyar fajtákból pl. purcsin, tarcali kék, tihanyi kék, hajnos kék, laska, csókaszőlő és nyugodtan ide sorolhatjuk még a kadarkát és a kékfrankost is. Többet ér-e vajon annak a gazdának a munkája, aki ismeretlen fajtákkal vállal kockázatot, vagy a jól bevált receptek szerint készíti nemzetközi szintéren is könnyebben befogadható borait?
Számomra a válasz mindig is egyértelmű volt. Bármelyik oldalról közelítsen is a termelő, a végeredmény számít, csakis a végeredmény.
Hogy lesz-e abból a szőlőből olyan bor, amire érdemes odafigyelni. Amire érdemes csettinteni. Vagy amire Salvador Dalí is azt mondja: az igazi ínyenc nem megissza a bort, hanem felfedezi a benne rejlő csodákat. Ha van egyéniség, ha van karakter, akkor vélhetően lesz csoda is. Természet és ember zseniális összjátéka az égiek partvonalon túli bekiabálásai és néha intései mellett.
A hétköznapi, nem hivatalos bemutatókon külföldi vendégeink elragadtatott és egyben hitetlenkedő arccal ülnek, ha a kellően előkészített vulkáni talajokról érkező nehezebb fehér vagy éppen közép-európai jegyeket mutató vörösborainkat kóstolják.
A tokaji édes borokat kell a legkevésbé magyarázni, holott – a kóstoló oldaláról nézve – a legnehezebb feladat ezekkel közelebbi ismeretséget kötni. Itt az édesség sok mindent elfed a borban, kell hozzá tapasztalat, hogy kibogarásszuk egy-egy szép szamorodni vagy aszú valódi értelmét.
Pedig a recept egyszerű. Minél koncentráltabb borral van dolgunk, annál több levegőre van szüksége ahhoz, hogy teljes szépségében feltárulkozzon. A komoly száraz fehérborokat ugyanúgy levegőztetni kell, mint az érett nagy vörös társaikat. Hőmérsékletük pedig jó, ha két-három fokkal magasabb, mint a fehérborokra előírt általános kóstolási hőfok. Kell hozzá jó pohár és nyitott lélek, nyitott érzékszervek sora. Hogy el tudjuk fogadni azt, ami nem illeszthető könnyen egy ismert sorba sem. Ami lehet, hogy első kóstolásra kissé idegen, de a szépség, az értékek, az egyediség ott van benne. Ha innen közelítünk borainkhoz, és nem ragaszkodunk a tankönyvekből és egyenírásokból ránk zúduló, unalomig ismételt fajtakarakterekhez, akkor képesek leszünk új csatornákon keresztül is befogadni a pohárban nyiladozó finomságokat.
Remek példa volt erre a héten abszolvált ki tudja, hányadik pinot noir kóstoló. A húsz tétel igen izgalmas keretbe került – a borok karaktere okán. Bott Frigyes egészen fiatal, szinte kékes, csupa gyümölcs komplex konyakmeggyes, tűzgolyó élénkségű borával kezdtünk, majd jött egy igazán szép hazai, tengerentúli és burgundi tételekből álló sor.
Amit személyes dupla kedvencem bora zárt: Georges Comte de Vogüé Chambolle-Musigny 2018. (Azért dupla, mert a termelő és a termőhely is legszebb burgundi emlékeimet idézi.) Hogy mi itt a keret? A sorban korábban kóstolt klasszikus, decens és elegáns burgundi pinot noirok mellett megjelent a jó értelemben modern, mennyeien tiszta és határozott, csupa gyümölcs finesz, a szinte pimasz, koncentrált és hűvösen kihívó burgundi. Amiről Bott Frici bora is szólt. A pinot noir XXI. századi arca. A sor meggyőzött arról, hogy egy ilyen komoly hagyományokkal a háta mögött, mindenkit maga mögé utasító borvidék, mint Burgundia is kész és képes a megújulásra. Hogy látják, tudják, hogy maga a terroir nem biztos, hogy elegendő. A terroir az alap. Az örök kiindulás, ahonnan el kell kezdeni az építkezést. Ahonnan számít az egyedi ecsetkezelés. Amikor már tudjuk, hogy kinek van önálló gondolat a fejében és ki az, aki csak utánoz. A harmónia kimondása a legmagasabb szinten történő pozitív minősítés. Nagy boroknál elengedhetetlen.
