Hogyan kóstoljuk a magyar borokat?

Joggal merül fel mindenkiben a kérdés: miért kellene különleges módon, netán csak előtanulmányok után kóstolgatni a magyar borokat? Az igazán kíváncsiak, a toleránsak és az értők egyetértenek azzal, hogy a tokaji aszúk érzékszervi kincseinek megismerése érdekében érdemes egy kis időt szánni bizonyos helyi ismeretek megszerzésére, netán a helyiek tanácsait is megfogadni.

Nemzetközi stilisztikával megjelenő boraink kóstolásakor valóban nincs szükség előismeretre. Ezzel szemben minerális ízjegyekben gazdag, főleg vulkáni talajról származó más borainknál esélyünk sincs a borkóstolók általános rendjéhez igazodva az említett tételek ízeinek feltárására. 

Nemzetközi zsűrivel lebonyolított rangos borversenyeink évről évre bizonyítják, hogy az említett és kritikusnak nevezhető kategóriába tartozó borok a legritkábban kapnak komolyabb elismerést. Legszebb száraz furmintjaink és hárslevelű boraink Somlóról vagy Tokajból, Badacsonyból vagy Egerből ritkán kapnak igazi komoly értékelést. 

Holott egészen biztos, hogy a borokkal ritkábban van baj. Az ítészek adott napi testi és szellemi felkészültsége már nagyobb hibaszázalékkal játszhat szerepet.

Többek között ezen is volt alkalmam töprengeni a múlt hévégi remek régi magyar fajták kóstolóján, részben a tegnapi ünnepi Borászok Borásza díjátadón. Mert az ember ilyenkor elmereng. Részben azon, hogy milyen izgalmas, csupa-személyiség borokat lehet készíteni a külvilág számára ismeretlen magyar fajtákból pl. purcsin, tarcali kék, tihanyi kék, hajnos kék, laska, csókaszőlő és nyugodtan ide sorolhatjuk még a kadarkát és a kékfrankost is. Többet ér-e vajon annak a gazdának a munkája, aki ismeretlen fajtákkal vállal kockázatot, vagy a jól bevált receptek szerint készíti nemzetközi szintéren is könnyebben befogadható borait?

Számomra a válasz mindig is egyértelmű volt. Bármelyik oldalról közelítsen is a termelő, a végeredmény számít, csakis a végeredmény. 

Hogy lesz-e abból a szőlőből olyan bor, amire érdemes odafigyelni. Amire érdemes csettinteni. Vagy amire Salvador Dalí is azt mondja: az igazi ínyenc nem megissza a bort, hanem felfedezi a benne rejlő csodákat. Ha van egyéniség, ha van karakter, akkor vélhetően lesz csoda is. Természet és ember zseniális összjátéka az égiek partvonalon túli bekiabálásai és néha intései mellett. 

A hétköznapi, nem hivatalos bemutatókon külföldi vendégeink elragadtatott és egyben hitetlenkedő arccal ülnek, ha a kellően előkészített vulkáni talajokról érkező nehezebb fehér vagy éppen közép-európai jegyeket mutató vörösborainkat kóstolják. 

A tokaji édes borokat kell a legkevésbé magyarázni, holott – a kóstoló oldaláról nézve – a legnehezebb feladat ezekkel közelebbi ismeretséget kötni. Itt az édesség sok mindent elfed a borban, kell hozzá tapasztalat, hogy kibogarásszuk egy-egy szép szamorodni vagy aszú valódi értelmét. 

Pedig a recept egyszerű. Minél koncentráltabb borral van dolgunk, annál több levegőre van szüksége ahhoz, hogy teljes szépségében feltárulkozzon. A komoly száraz fehérborokat ugyanúgy levegőztetni kell, mint az érett nagy vörös társaikat. Hőmérsékletük pedig jó, ha két-három fokkal magasabb, mint a fehérborokra előírt általános kóstolási hőfok. Kell hozzá jó pohár és nyitott lélek, nyitott érzékszervek sora. Hogy el tudjuk fogadni azt, ami nem illeszthető könnyen egy ismert sorba sem. Ami lehet, hogy első kóstolásra kissé idegen, de a szépség, az értékek, az egyediség ott van benne. Ha innen közelítünk borainkhoz, és nem ragaszkodunk a tankönyvekből és egyenírásokból ránk zúduló, unalomig ismételt fajtakarakterekhez, akkor képesek leszünk új csatornákon keresztül is befogadni a pohárban nyiladozó finomságokat. 

Remek példa volt erre a héten abszolvált ki tudja, hányadik pinot noir kóstoló. A húsz tétel igen izgalmas keretbe került – a borok karaktere okán. Bott Frigyes egészen fiatal, szinte kékes, csupa gyümölcs komplex konyakmeggyes, tűzgolyó élénkségű borával kezdtünk, majd jött egy igazán szép hazai, tengerentúli és burgundi tételekből álló sor. 

Amit személyes dupla kedvencem bora zárt: Georges Comte de Vogüé Chambolle-Musigny 2018. (Azért dupla, mert a termelő és a termőhely is legszebb burgundi emlékeimet idézi.) Hogy mi itt a keret? A sorban korábban kóstolt klasszikus, decens és elegáns burgundi pinot noirok mellett megjelent a jó értelemben modern, mennyeien tiszta és határozott, csupa gyümölcs finesz, a szinte pimasz, koncentrált és hűvösen kihívó burgundi. Amiről Bott Frici bora is szólt. A pinot noir XXI. századi arca. A sor meggyőzött arról, hogy egy ilyen komoly hagyományokkal a háta mögött, mindenkit maga mögé utasító borvidék, mint Burgundia is kész és képes a megújulásra. Hogy látják, tudják, hogy maga a terroir nem biztos, hogy elegendő. A terroir az alap. Az örök kiindulás, ahonnan el kell kezdeni az építkezést. Ahonnan számít az egyedi ecsetkezelés. Amikor már tudjuk, hogy kinek van önálló gondolat a fejében és ki az, aki csak utánoz. A harmónia kimondása a legmagasabb szinten történő pozitív minősítés. Nagy boroknál elengedhetetlen. 

Ezek is kavarogtak a fejemben tegnap este, amikor immár tizenhetedszer adták át a Borászok Bora díjat. Megtisztelő, valódi értéket képviselő elismerés ez. Többnyire több évtizedes munka után kapja meg a legjobb magyar ötven termelő kiválasztása alapján az adott évben egy bortermelő. Nehéz helyzetben vannak. Ugyanis mind az öt végső jelölt rengeteget tett hozzá a mai magyar borszcénához. Nem tudnám többre vagy éppen kevesebbre értékelni Bárdos Saci, Liptai Zsolt, Ipacs-Szabó István vagy az emlegetett Bott Frici munkáját, borait. Nem is lehet. 

Ők – és a sorban álló közel negyven termelő – rengeteget tettek és tesznek ma is boraink elfogadtatásáért, javításáért. Van még dolguk – dolgunk – bőven, de időnként meg kell állni. 

Ahogy történik ez immár tizenhetedszer. Körülnézni, értékelni, újra erőt meríteni és tükröt tartani. Mindannyiunk elé, ahogy az egy éve elhunyt Rohály Gábor mondani szokta: mint egy objektív, jóindulatú kívülálló. Vagy éppen innen is baráti öleléssel a Heimann család felé, akik egyértelműen kiérdemelték a díjat. Munkával, összetartással, finom vitákkal és a szőlő, bor tiszteletével. Talán nálunk is újra lesz egyszer generációépítés. Szekszárdon innen és túl.

Heimann Barbár 2019

Összetételében eltér a hazai átlagtól, mert a cabernet franc mellett megjelenik a merlot, a tannat és a kékfrankos is. Illatában mint egy finom friss fagylalt, hűvösen krémes erdei gyümölcsök és mély csokoládé, enyhe dohányos jegyek érezhetők. Szájban sima, selymes tapintású, szinte hívogató. Kiegyensúlyozott, tanninban gazdag, komplex és koncentrált bor, hosszú, tartós utóízzel, és ízig-vérig szekszárdi. Remek példája a hazai és nemzetközi fajták cél-és okszerű házasításának. 

Heimann Zoltán és dr. Lőrincz György. A szerző felvétele

Szentesi Pince: Hajnos Kék 2018

Közepesen intenzív, rubinszínű, kissé melegebb árnyalatú bor. Illata intenzív és erőteljes, határozottan édeskés málnás karaktere van. Szájban sima, szépek a savai, nem erőteljesek. Ízeiben is gazdag, még most is nagyon fiatalos, de érett tanninnal. Izgalmas bor, fejlődése szerintem még nem zárult le. Nagyon szép egyedi karaktere van. Hosszú, tartós.

Kovács-Tóth Pince: Csókaszőlő 2022

Hú, mennyire gyümölcsös! Hallatlan intenzív, tiszta és határozott. Szerethetően kakaós-csipkebogyós, epres. Kóstolva is remek a szerkezete, finomak a savak benne, tanninja is érett és nem túlzó. Erőteljes, de érezhetően érett szőlőből készült. Nem érzem benne a nehézségeket, bármikor meginnám. Fűszeressége egy kis levegővel még intenzívebb lesz.

Borítókép: illusztráció. (Forrás: Pixabay)