A nemrégiben Székelyföldről hazautazva a nosztalgia elragadott, s betértem az EMI-tábornak egykor otthont adó, rönkökből épült fogadóba. A beltér rusztikus, szeretnivaló, nem változott semmit az elmúlt tíz évben. A dekorációban helyet kapott egy régi varrógép, boroshordók, megannyi ódon használati tárgy, az egyébként is festői teraszon sok zöldnövény. A falon népi kerámiák és berámázott archív fotók. A képekről egyenes tekintetű székely emberek néznek ránk egy boldogabb korszakból, a XX. század elejéről. Ami szép, azon nem kell változtatni a kor által diktált megújulási mánia jegyében.
A választékot magyar, székely és román ételek adják. Meglepő, de akár illúziórombolónak is mondható, hogy a kétnyelvű étlap „a Ház ajánlatát” követően a „román specialitások” címszóval kezdődik, miközben nem szedték külön sem a székely, sem a magyar ételcsokrot. A gulyáslevest gulyás csorbának nevezik, de a felsorolt alkotóelemek között nem tüntetnek fel semmilyen savanyításra alkalmas szubsztanciát, így vélhető, hogy ezzel is inkább csak a román vendégeknek akarnak a kedvükbe járni. A hely kínálatának különlegességét a vadhúsból készült ételek adják. Készítenek többek között vaddisznó-, valamint szarvaspörköltet puliszkával, ugyanebből a két húsból sültet is erdei gombával és burgonyapürével. Székelyföld klasszikus levesét, a tárkonyos pityókalevest füstölt oldalassal készítik, nem hiányzik a választékból a pacal- és a radóci csorba.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!