„A székely nők annyira életrevalók, hogy még faragni is tudnak, főleg havasos helyeken, hol kevés művelhető föld van, résztvesznek a férfiak minden terhesebb munkáiban is, ők pásztorkodnak. Hát nem árkádiai élet-e ez?
Furnak, faragnak, kádat, szuszékot (nagy gabonatartó fedeles láda), zsindelyt metszenek, fát hordanak, szekereskednek, szóval a férfival teljesen megosztják az élet terheit, a mellett örök vidorak, kedélyesek és szépek is levén, megédesitik, kedvessé teszik az életet, sőt ha szükség, még hősökké is válnak a hon védelmére.
Oh annyi költészet, oly sok lélekemelő van a mi népéletünkben, annyi eredetiség, oly patriarchalis nagyság, s oly megható testvériesség, hogy örömmel telik el a honfikebel, mikor velök érintkezve, oly sok nemes tulajdonaikat ismeri fel, midőn szilárd jellemmel annyi természetes észt, s oly dicső, magasztos honszerelmet fedez fel bennök.
Hazafias lelkem mindig örömmel telt el és büszkeséggel is, midőn a székely néppel érintkeztem, midőn annak bizalmát megnyerve, szép tulajdonokkal párosult nemes jellemét felismerém, mikor én is mint egyik igénytelen fia e törzsnek büszke önérzettel mondám, hogy székely vagyok” – írja Orbán Balázs a tőle megszokott emelkedettséggel legendás művének, „A Székelyföld leírásának” „Alfalutól Parajdig” című, szám szerint XXXIII-ik fejezetében. (Leírom betűvel is: harmincharmadik, hogy a balliberális politikusok is megértsék. Meg egyébként is nehéz kiejteni ennyik ikszet és i-betűt egymás után.)
Bizony csodás része ez a Székelyföldnek, melynek a románok a létét is kétségbe vonják, s melyet több, mint száz éve igyekeznek roncsolni, felmorzsolni, identitásában megingatni. Mindezidáig sikertelenül.