Homokdűnék árnyékában

Ha rövid két hét alatt öt rokonát, barátját, barátja rokonát veszíti el az ember, az nem jó. Sokakat félelemmel tölt el, engem sokkal inkább hálával – hogy itt lehetek.

Forrás: Pexels.com

Nem véletlen, hogy ezt kell ma írnom. Délután búcsúztatjuk Cseh Gábor kollégánkat. Nem voltunk igazán közeli kapcsolatban, de az elmúlt harminc évben mindig határozott tiszteletet éreztem iránta. Még kecskeméti időszakából ismertük egymást. Ami számomra őt egyértelműen a hazai borélet elitjébe emelte, az a személyisége volt. Soha nem hallottam tőle, hogy bárkiről, borról, termelőről, borvidékről rosszat mondott volna. Rendszerint igyekezett a dolgok jobbik oldalát megmutatni, még ha nem is volt körülötte minden a legnagyobb rendben. Ahogy az Alföldről vagy akár a galapagosi sárkányokról tudott beszélni, az maga volt az életöröm. Számomra a mai napig az egyik leghitelesebb szereplője – Benyák Zoltán mellett – annak a régiónak. Rég nem az Alföldön dolgozott, de soha nem tagadta azt meg. Fáj, hogy nem tudott győzni többfrontos harcában.

Ma az ő emlékére egy kis alföldi kalandozásra indulunk.

Azóta befészkeltem magam a bor világába, a bor belém költözött, átjárja napjaim, perceim, gondolataim, hangulatom és barátságaim jó részét is. Bejártam a fél világot, magamat kerestem és a bort találtam meg, a bort kerestem és magamat találtam meg benne. Egymás tükrei lettünk.

 - Vinoport.hu

Ha valaki azt gondolná, hogy a Duna és a Tisza között húzódó terület – az Alföld – unalmas, nos ki kell ábrándítanom. Egyáltalán nem unalmas, sőt kiváltképp a borvidékekhez közelítő területek kimondottan változatosak. Részben a Duna közelsége – főképp Baja és a Bajáig vezető út vagy éppen a Dél felé haladó alföldi városok sora, rengeteg látnivalót kínál. Az alapvetően mezőgazdasági lét nem jelentette egyben a kultúra hiányát is. Ha Kecskemét, Kalocsa, Szarvas vagy akár Szentes, Hajós, Szeged történelmünkben betöltött szerepét nézzük, bizony van mire büszkének lennie ennek a régiónak is.

MAGYAR SOMMELIER SZÖVETSÉG – Par Excellence Díj 2016 – borszakírók díjazottja Cseh Gábor

A Duna Borrégió 2006-ban alakult, a korábban alföldiként nyilvántartott borvidékek ésszerű együttműködésének hivatalossá tétele útján. Kétségtelen, hogy az alföldi jelző a borral kapcsolatba hozva az utóbbi évtizedekben nem feltétlenül a minőséget juttatta eszünkbe, így teljességgel érthető, hogy a borrégió tisztességes és eltökélt termelői ezzel is megpróbáltak változtatni az előítéleteken. Ma lényegesen jobb helyzetben vagyunk, mint akár tíz, vagy húsz évvel ezelőtt. Egyre több termelő gondolja úgy, hogy a homokos lazább és mindenképpen meleg talajon is korrekt sőt, élvezetes borokat fog termelni. Nem felejthetjük el, hogy bor kell a mindennapokra is. Nem ihatunk minden kedden vasárnapi borokat, és igenis néha keddi borokat is vasárnapivá tudunk változtatni.

Jó idők járnak mostanában az alföldi termelők felé, hiszen az elmúlt években – úgy tűnik – végre tartósan kiemelkedni az olcsó, és nem mindig természetes úton keletkezett borokat gyártó borvidék süllyesztőjéből. Szeremley Hubának jó 20 évvel ezelőtt volt ugyan már egy kísérlete bebizonyítani a régió alkalmasságát jó borok készítésére, de akkor – eddig ismeretlen sötét árnyak – úgy akarták, hogy ne legyen sikeres Helvécia környéki vállalkozása. Néhány évi próbálkozás után így hát fel is hagyott a dologgal…

Ez bosszantó a tisztességes termelők és a könnyen iható, egyszerű, de a mindennapokban igencsak hasznos alföldi borokra vágyó borisszák számára is. A témában gyakorta felmerül a kérdés: a nyitott fogyasztó, vagy a megbízható alföldi bor kell-e, hogy először meglegyen? Magyarul a tyúk-tojás kérdést úgy tűnik, eldöntötték a termelők. Izgalmas tételek kerültek mostanában a palackokba, nem mosolyogtató ma már alföldi bort venni és inni. Az egészséges életösztön tehát mindkét oldalon megvan, lehet tovább előre menetelni.

Remek külsővel és korrekt borokkal jelent meg néhány éve a Köpcös, Gedeon Pincészet, Sziegl Balázs a hajósi területeken. A Frittmann Testvérek és a Font Pince erősítette pozícióit a Kunságban. A Gál Szőlőbirtok Szigetcsépen sokak kedvence lett akár csak Koch Csaba. A lényeg tehát egyértelműen az: nem lehet ma már ezt a régiót sem leírni. Sőt. Ha rajtunk múlt volna, már jó 15 évvel ezelőtt megteremttettük volna a lehetőséget arra, hogy ebben a régióban folyamatosan születhessenek jó minőségű, de olcsó, szőlőből készült természetese borok. Hogy ne állhasson a talpán kocsma vagy vendéglő a Kárpát-medencében, ahol nem lehet kapni jóféle ház borát.

Van errefelé egy néhány olyan fajta, amelyekkel most igazán elő lehet merészkedni, a kövidinka, az illatosok között is jósavú cserszegi, vagy éppen egy szépen elkészített ezerjó, kadarka. A kövidinkára amúgy nem tudok anélkül gondolni, hogy ne jutna eszembe minduntalan az 1990-es évek legelejének egy számomra idegeket borzoló jelenete. Az akkori angol katonai attasé nagy borrajongó volt. Neszét vette, hogy nálunk lehet mást is kóstolni, mint ami a hivatalos csatornákon keresztül akkoriban kikerült az üzletekbe. Meghívásunkra meg is érkezett elengedhetetlen piros noteszával, leült a füles fotelbe és maga mellé intett. Szeretne néhány

dolgot kérdezni – mondta mire én természetesen vártam máris az elsőre. Sajnálatos módon ez így hangzott: elmondaná nekem a kövidinka legjobb évjáratait az elmúlt tíz-húsz évben? El lehet képzelni megrökönyödésemet, 1990-ben, Budapesten, megannyi ihatatlan és néhány jobb szekszárdi-villányi-balatoni bor árnyékában… De ez már a múlt. Vélhetően az Arany Sárfehérnek is lehetne újabb teret nyitni, hiszen a pezsgő- és habzóbor fogyasztás – legalább a nyári melegben – úgy tűnik elfogadott. Lenne tehát még fejlődési lehetőség, s talán az alföldi termelőknek pont most kellene előrukkolniuk a könnyebb borokkal, amikor amúgy az ország számos borvidékén tele vannak a pincék hatalmas, alkoholban gazdag borokkal.

Milyen bor terem a Duna-Tisza közén?

Hogyan kóstoljunk? Előítéletektől mentesen. Mondhatnánk ilyen egyszerűen, ha valaki tudatosan készülne arra, hogy megtanulja az alföldi borokat értékelni. Az „értékelést” jelen esetben mindkét jelentése alapján értelmezhetjük, hiszen borértékelést végezhetünk anélkül, hogy a bor pénzbeli értékét meghatároznánk – már amennyiben rendelkezik ilyennel – és vizsgálódásunk céljának tekinthetjük csupán azt is, hogy a bor pozitív tulajdonságait próbáljuk összegyűjteni, és közre adni. A honi fogyasztó, de nem kevésbé a szaksajtó az utóbbi években mintha megfeledkezett volna erről a borvidékről.

Pedig sokan vagyunk, akik azt állítjuk: igenis helye lenne ezeknek a boroknak a hazai borpalettán, sőt nagyon sok nemkívánatos műbort, gondos gazdákat sanyargató „csinált” bort s egyebet lehetne kiváltani a jó minőségű, egyszerű, mindennapi fogyasztásra szánt alföldi borokkal. Persze ezeknek a boroknak a kóstolásakor megvannak azok a legfontosabb ismérvek, melyeknek a borok meg kell, hogy feleljenek. A legfontosabb itt is a tisztaság. Korrekt pincemunka nélkül nem születhet élvezetes bor, származzon az Mádról vagy Soltvadkertről. Ennél az első kritériumnál tehát egyáltalán nem lehetünk elnézőek. A borok értékmérőit itt sem lehet figyelmen kívül hagyni, tehát az illat- és ízek intenzitása, komplexitása, koncentráció feltétlen vizsgálandó. Csupán a hogyanban lehet némi eltérés más borvidékek boraihoz képest. 

Tisztában kell lennünk ugyanis azzal, hogy az ásványi anyagokban szegényebb talajok – mint az alapvetően homok, lösz és néhol agyagbemosódások által meghatározott talaj – nem képes olyan koncentrációban adni az ízeket, mint például egy vulkáni, vagy kristályos palára települt termőréteg. Szintén alapvető lenne, hogy ezek a borok próbáljanak meg őszinték maradni, magyarul vállalják azt, hogy az Duna-Borrégióból és nem Zalából származnak. Feltétlen elvárható az, hogy a bor érett alapanyagból készüljön, egy fajtából történő iskolázás esetén a fajtajelleg ugyancsak elérendő kívánalom. A borok megítélését elsősorban befolyásoló egyensúly megléte, illetve milyensége alapvető e boroknál is. Ha képzeletbeli mérlegünk minden serpenyőjében kevesebb is van, mint más boroknál, attól az egyensúlynak ugyanúgy meghatározó a szerepe. 

Csak analitikai értékeket puffogtatva egyik borvidék borai sem ítélhetők meg korrekt módon. Ha mondjuk egy fehérbort leszólunk azért, mert csak 10,5% alkoholt tartalmaz, nézzük meg a savtartalmát is. Ha ekkorka alkoholtartalomhoz visszafogott savtartalom társul, borunk lehet kifejezetten kedves, könnyed és alkalmas a mindennapi fogyasztásra. Vörös boroknál ugyancsak azt kell vizsgálnunk, hogy a cserzőanyag tartalom lépést tud-e tartani a savakkal és az alkohollal. Ha ezek az összetevők rendben vannak, nem lehet kétséges, hogy érdemes-e a borral tovább foglalkozni. És még valami. Az íz-környezettel kapcsolatos szabályok itt fokozottan érvényesek, illetve betartandók. Soha ne kóstoljunk homokon termett bort hegyvidéki borok után.

Borítókép: