Az 1–7 két hőse, Bánfi János korábbi volt védőjátékos és Halmai Gábor szűrő már megnyilatkozott a magyar foci betegségének, súlyos lemaradásának okairól. A pénteki Nemzeti Sportban Kenyeres Imre, Egervári Sándor nemrég távozott szövetségi kapitányának jobbkeze kért szót, hogy elmondja, a helyzet nem is olyan rossz, mint ahogy mindenki látja – amondó, a magyar válogatott játékosai többet futnak, mint a a BL-győztes Bayern München labdarúgói. De mit tudunk meg tőle még?
Először is 2010 és 2013 között a magyar válogatott fejlődése megkérdőjelezhetetlen, „a számok nem hazudnak”.
– Szeretném, ha nem kizárólag a bukaresti és az amszterdami kudarc alapján ítélnék meg a válogatott elmúlt három évi teljesítményét – adja meg a felütést Kenyeres Imre, aki szerint 2010-ben azt a célt tűzték ki az MLSZ-szel, hogy jusson ki a válogatott a 2016-os Eb-re. Sokan persze úgy emlékeznek, hogy már a 2012-ig vezető selejtezősorozatnál cél volt a versenyképesség a csoportmásodik helyért, ezt követően pedig nyilván nem az egy helyben toporgás volt a célkitűzés a 2014-es vb előtt.
Kenyeresék az európai felzárkózás reményében először annak néztek utána, futnak-e eleget a játékosok, mert a kritika gyakran épp ezzel kapcsolatos. A legrosszabb eredményt a 2010-es, Moldova elleni selejtező produkálta 117 kilométeres összteljesítménnyel a nemzeti együttes, ezek után 10 meccsig csak jobb eredmények születtek. Más kérdés, hogy azt az összecsapást megnyerte a válogatott (2–1), sok más esetben, amikor jóval többet futottak Komanék, kikaptak. Kenyeres egyenesen büszke rá, hogy a válogatott meccsenkénti 120-121 kilométeres futómennyisége láthatóan több, mint a Bayerné (118,8 km) és a Dortmundé (117,9). „Hogy ki hová fut be, mennyit fut a labdával vagy anélkül, továbbá milyen tempóban fut, azt nem” mérték Kenyeres stábjában, vallja be a segítő.
Kenyeres Imre, feltéve magának a kérdést, hogy akkor mégis hol vagyunk lemaradva, erre jutott: „Beleástuk magunkat az UEFA által minden rangos világverseny után kiadott szakanyagokba, amelyek a tapasztalatok rögzítése mellett sugallták, milyen irányba halad tovább a futball.” A 2010/11-es BL-sorozatból végre levonták a következtetést, hogy a 10 legjobban futó csapatból 8 kiesett a nyolcaddöntő előtt, miközben a nyolcaddöntősök 22 százalékkal passzoltak jobban a kiesőknél. Ebből pedig arra jutottak, hogy „a sok futásra épülő labdabirtoklást és támadásvezetést kell erőltetnünk, lehetőleg úgy, hogy a legtöbb támadást lövéssel fejezzük be”. Szerinte arra kellett fókuszálniuk, hogy náluk legyen a labda, abból „nem lehet baj”. (Hogy az Inter úgy nyert 2010-ben BL-t, hogy átlagban 46 százalékban volt nála a labda egy meccsen, Kenyeres tudja, de nem von le belőle semmilyen következtetést a korábban mondottak ismeretében.)
Egervári segítőjének következő megfigyelt játékeleme a passzok hatékonysága volt, amiben szintén történt előrelépés, és bár szintén megemlíti, hogy a két legrosszabb hatékonysággal „passzolós” meccs a csehek elleni idegenbeli és a törökök elleni itthoni volt – mindkettőt megnyerte a magyar válogatott –, ebből sem von le következtetést.
De akkor mi volt szerinte a gond? „Véleményem szerint leginkább egy perc, illetve egy durva játékvezetői tévedés.” Ezzel Kenyeres egyértelműen az itthoni magyar–románra (2–2) utalt, amihez még hozzátette a bukaresti, szégyenteljes 0–3-t. „Nem igaz, hogy a csapat lélektelenül futballozott volna. Döntő helyzetekben hibáztunk, de a játékosok nyerni akartak.” Ezt alátámasztandó megint számokat citált – no, nem az eredményjelzőn láthatóakat: 82–81-re mi nyertük a jó passzok százalékarányát az összes passzhoz képest, s csak 4 százalékkal maradtunk el labdabirtoklásban. A kapura lövés volt az, amiben gondjaink adódtak Bukarestben (a kaput eltaláló lövések aránya: 7–1 oda).
„Tiszta lelkiismerettel állunk fel a kispadról” – összegez Kenyeres Imre, aki szerint bár felállt a szakmai stáb a két súlyos vereség után, „a három év eredményei megmaradnak”.
