Harmincegy évvel a szöuli olimpia után újra földet érni az incshoni repülőtéren megdobogtatja az újságíró szívét. (Valahol itt szállt partra 1950. szeptember 15-én MacArthur tábornok 50 000 amerikai tengerészgyalogossal, megfordítva a koreai háború menetét.) Ilyenkor feltolulnak az emberben az emlékek – a 14 éves Egerszegi Krisztina meseszerű győzelme 200 méter háton, Martinek János és az öttusa-csapat szédületes diadala, hogy csak a legemlékezetesebbeket citáljam -, s természetesen azt is meg kell állapítani, hogy derék koreaiak ugyanolyan tökéletes világbajnokságot rendeznek, mint amilyen 1988-ban a XXIV. nyári játékok volt. Incshonban készséges önkéntesek várnak, odakísérnek a gépkocsihoz, amely elvisz a háromnegyed órányira lévő vasútállomásra, ahonnan az olykor 300 kilométer/órás sebességgel száguldó vonat bő két óra alatt – a rendezők költségére! – elvisz az onnan csaknem 400 kilométerre fekvő másfél milliós Kvangdzsuba, a világbajnokság városába.
Az eső szakad – megjött a monszun -, még szerencse, hogy meleg van. A Nambu egyetem uszodájában női vízilabda-válogatottunk nyolcaddöntőt vív a gyengécske Új-Zélanddal, előtte a nézőtéren összefutok Várkonyi Gabriellával, a nyolcvanas-kilencvenes évek remek pólósával, majd később játékvezetővel, mellette Szilágyi Dorka édesapja ül. Komoran taglaljuk az eddigi történéseket, az oroszoktól elszenvedett megalázó, 17-12-es vereséget. Amikor megkérdezem, mitől ilyen halovány a magyar válogatott, uniszonóban kérdeznek vissza: „Mitől lenne jobb?” A legfőbb problémának azt tartják, hogy nincsenek centereink, az összes magyar élcsapatban légiósok töltik be ezt a posztot...
Gyengélkedés ide vagy oda, a harmatos új-zélandiak ellen nem okozhatott gondot a fölényes győzelem kivívása, és ezzel együtt a negyeddöntőbe jutás a szakadó esőben – hétfőn Olaszországgal játszunk a négy közé kerülésért. Ha azt a meccset megnyerjük, minden el van feledve, senki sem emlékszik már az oroszok elleni vesszőfutásra...
Amúgy a magyar-új-zélandi meccs pikantériáját az adta, hogy második gólunkat Rebecca Parkes – vagy, ha úgy tetszik – Parkes Rebecca lőtte. Merthogy az UVSE centere 24 éve Új–Zélandon született, és amikor Bíró Attila a déli szigetország válogatottjának volt a szövetségi kapitánya, akkor beszélte rá Rebeccát, hogy jöjjön el Magyarországra, az Eger játékosának. Aztán eljött, itt ragadt, és ma már egykori hazája ellen segítette győzelemre új hazája nemzeti együttesét.