A félidő hajrájában Petkovic újabb kispályás megoldással bolondította meg a védelmünket, de ezt megúsztuk, aztán Kádár újabb hajmeresztő hibája után már csak az üres kapuba kellett terelnie a labdát. Szünetben 3-0, időarányosan bizony kiütés.
Rossi a második félidőre lecserélte a rendkívül indiszponált Kádárt, Lang állt be a helyére. Kleinheisler gyorsan összehozott egy 11-est, majd miután Gulácsi védte Perisic lövését, reklamált; megkapta a második sárgáját, kiállították. Újabb érthetetlen viselkedés.
Aztán Rossi Dzsudzsákot is lehozta (Nagy Dominik váltotta), hogy pihenjen vasárnapra. Szerencsére a horvátok is megkezdték a felkészülést a cardiffi találkozóra, így eseménytelenül peregtek a percek, ha csak azt nem vesszük, hogy a szlovákok egyenlítettek Nagyszombatban.
Itt is, ott is ez maradt a végeredmény. Így még nem szállt el minden reményünk a kijutásra. De amíg nem győzzük le Azerbajdzsánt, addig ne kergessünk hiú ábrándokat. Mert ez tényleg olyan, mint az álmodozás a siralomházban.
Az E csoport állása: 1. Horvátország 13 pont, 2. Szlovákia 10, 3. Magyarország 9, 4. Wales 7, 5. Azerbajdzsán 1.
Split nem a pofonok völgye
„Ahogy lekanyarodtunk az autópályáról, a horvát rendőrök azonnal egy védett parkolóba terelték az autóinkat, ahogy mondták, a saját érdekünkben. Azóta itt kószálok a városban, legördült a torkomon néhány korsó Karlovacko sör, még horvát fanatikusokkal is találkoztam, de nem volt semmi gond. Remélem, nem is lesz. Persze arra nem mernék mérget venni, hogy akkor is nyugalom honol majd a városban, ha esetleg megverjük őket. Mármint a pályán.”
Mindezt tegnap kora délután egy Sopronból érkezett, piros-fehér-zöld sálat viselő magyar szurkoló osztotta meg velünk a panziónk bejáratánál, háromsaroknyira a Poljud-stadiontól, a Horvátország–Magyarország Eb-selejtező színhelyétől.
És bár nem áll szándékunkban kétségbe vonni a kisebb összetűzésekről, egy-két letartóztatásról beszámoló hírügynökségi jelentések valóságtartalmát, felelősségünk tudatában kijelenthetjük: nem ez volt a jellemző, alapvetően békés – és kellemesen késő nyári – hangulat uralkodott a 180 ezres dalmát kikötővárosban.
A Riván, a Diocletianus-palota előtt húzódó vízparti sétányon sörözgettek a horvát fanatikusok, egyikükkel szóba is elegyedtünk, olyan barátságos volt, mint a kezes bárány. De a kétezer magyar szurkolóval sem volt semmi baj, amikor szűk két órával a kezdés előtt beterelték őket a Poljud-stadion számunkra fenntartott szektorába, egyetlen kósza „k betűs” bekiabálástól eltekintve nemhogy tettlegesség, de még hangos szó sem kísérte bevonulásukat.
Szirénázás persze volt, de csak akkor, amikor a Kolinda Grabar-Kitarovic köztársasági elnök asszonyt a mérkőzésre szállító autókaraván elhajtott az orrunk előtt.
A Poljud bejáratánál a helyi Hajduk-legenda, Bernard Vukas szobra áll, a „horvát Puskás” nemcsak az 1952-es helsinki olimpiai döntőn játszott – amelyet persze Magyarország nyert meg 2-0-ra –, hanem az 1953-as, Wembley-ben vívott Anglia–Világválogatott (4-4) mérkőzésen, majd két év múlva Belfastban a Nagy-Britannia–Világválogatott összecsapáson is. Ez utóbbin két gólt lőtt és kiharcolt egy tizenegyest, szinte egymaga vívta ki a 4-1-es győzelmet. Nem csoda, hogy szobor őrzi az emlékét.
De vissza a régmúltból a jelenbe. Odabent, a stadionban fantasztikus hangulat uralkodott, már egy órával a kezdés előtt megtelt a negyvenéves, de még mindig impozáns aréna – erre mondják, hogy jó karban lévő negyvenes… A szurkolók önfeledten énekelték a dalmát himnusznak számító, dallamos nótát, amelynek nagyjából ez a lényege: „Dalmát vagyok, itt hullámzik az Adria, és erre büszke vagyok.”
Nem túl cizellált szöveg, de tökéletesen érthető, hogy ha ezt énekli a drukker harmincezredmagával, valóban büszkén dagad a kebel. (Ch. G. A.)
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!