– A nyolcvanas évekre esett a magyar női kosárlabda aranykora. Ön is négy Európa-bajnoki bronzérmet nyert, megválasztották Európa legjobb játékosának, kétszer második lett ezen a szavazáson. Mitől volt ennyire erős a szakág?
– Nyilván színvonalas utánpótlásképzés zajlott, nemcsak legendás játékosokat, hanem legendás edzőket is hosszasan sorolhatnánk azokból az évtizedekből. Azért mondom többesszámban, mert már a hetvenes és még a kilencvenes években is Európa szűkebb élvonalába tartoztunk. Sokat számított a KSI léte, onnan nagyon sok jó kosaras jött ki, de a többi klub is megtette a magáét, hiszen nem voltak légiósok, muszáj volt nevelni a játékosokat. A válogatott pedig remek elegye volt a rutinosabb és a feltörekvő fiatal játékosoknak. Így lettünk negyedikek a moszkvai olimpián, és így szereztük az Eb-érmeket is.
– Csupa bronzot. Kihozták magukból a maximumot?
– Nem tudom. A spanyolországi Eb-n egy ponttal kaptunk ki a jugoszlávoktól az elődöntőben. Az utolsó pillanatokban Balogh Judit megszerezte a labdát, és fáradtan arra gondoltam, úgy is bedobja, ezért nem mentem a lepattanóért. Kihagyta a helyzetet, és ki tudja, ha én is elindulok, talán megnyerjük a meccset, ez még ma is az eszembe jut olykor. És ott van még a Los Angeles-i olimpia, ahova kiharcoltuk a kijutást, de a politika nem engedett ki minket. Kubában, a selejtező tornán rosszul kezdtünk, de végül negyedikek lettünk, ami részvételt jelentett. Én lettem a gólkirály, a legjobb center és a legjobb játékos, mindannyian roppant boldogan indultunk haza, de már a repülőtéren megtudtuk, Magyarország bojkottálja az olimpiát. Los Angelesben az a Dél-Korea játszotta a döntőt, amelyet mi Kubában legyőztünk. Nemrég a férjem juttatta az eszembe, hogy amikor a tévé előtt néztük a megnyitót, nagyon sírtam.





















Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!