A palánkoktól a porondig

Németh Ágnest 1986-ban Európa legjobb játékosává választották, pályafutása egybeesett a magyar női kosárlabda fénykorával. Később nem mindennapi módon váltott, és a palánkok világát a manézsra cserélte fel. Pályafutása kissé méltatlanul zárult le: még csak el sem búcsúztatták a sportág egyik legeredményesebb alakját.

Európa legjobb játékosa volt, ma a férjével közös produkcióban szerepel Fotó: Teknős Miklós

– Két centivel haladja meg a két métert. Lányként jó volt ennyire magasra nőni?

– Én nemigen foglalkoztam ezzel, mert már az óvodában is magas voltam, és hozzászoktam. Olykor persze csúfoltak miatta, ráadásul le volt ragasztva a szemüvegem, ami miatt szintén sokat gúnyoltak, de a serdülőkorig elég erős voltam, és akár verekedve is megvédtem magam. Olykor én nyertem, olykor pórul jártam, de gátlásokat nem okozott a magasságom.

– Adta magát, hogy kosárlabdázzon?

– Egyáltalán nem. Zirc mellett, Dudaron nőttem fel, és eszembe sem jutott a kosárlabda. A testnevelési órákon próbálkoztunk kézilabdával és atlétikával, utóbbiban a magasugrás ment különösen jól. Egyszer Almádiban versenyeztünk, én 14 éves és 192 centi voltam éppen, és ott szúrt ki egy kosárlabdaedző. Ő szólt Bátor Vilmosnak, a KSI edzőjének, hogy látott egy ilyen magas lányt, de azt mondta Vili bácsinak, hogy én Almádiban lakom. Ő odajött, de persze nem talált meg, és amikor megtudta, hogy Veszprémben élek kollégistaként, bejött a városba, és járni kezdte az iskolákat, hogy ott van-e egy nagyon magas lány. Végül megtalált és rábeszélt, hogy menjek Budapestre a KSI-be.

– A család könnyen elengedte?

– Anyukám féltett a messzi Budapesttől, de végül beadta a derekát. Közben kiderült, hogy a Bakony Vegyész már kiszemelt engem kézilabdázni, csak éppen nekem nem szóltak erről, pusztán akkor, amikor én már elígérkeztem Vili bácsinak.

– A KSI női első csapata NB I-es volt, így a semmiből lett gyorsan élvonalbeli játékos. Könnyen ment a váltás?

– Nem izgultam túl. A KSI-be 1976-ban igazoltam, edzettem, ahogyan kérték, és egy év múlva már az ifi mellett az NB I-ben is játszottam. Sőt két évre rá az ifiválogatottal ezüstérmet nyertünk az Eb-n, és tagja voltam a felnőttkeretnek is. Sok sikerélményem volt, jöttek az eredmények is, szóval hamar megszerettem a kosárlabdát, jól éreztem magam abban a közegben.

– A KSI-ből kiöregedve Európa egyik legjobb csapatához, a BSE-hez került. Ott is gyorsan beilleszkedett a klasszisok közé?

– Bild Katalin, a KSI edzője javasolta, hogy a BSE-t válasszam a Tungsram helyett, más csapat pedig nem jöhetett szóba. Azt mondta, lehet, a Tungsramban több pénzt keresnék, de a BSE-nél mindig betartják, amit ígérnek, ráadásul az aláírásért kaptam egy tanácsi lakást, ami sokat nyomott a latban. A beilleszkedéssel pedig nem volt gondom, én sohasem voltam lelkizős típus, ráadásul azonnal kezdőember lettem a csapatban. Az első napon azért zavarba ejtett, hogy az edző, Szabó Ödön, aki később a második apám lett, kézcsókkal köszöntött… A BSE olyanná vált, mint a családom, csodálatos éveket töltöttem ott, az eredmények sem maradtak el, 1983-ban például megnyertük a Ronchetti-kupát is.

– A nyolcvanas évekre esett a magyar női kosárlabda aranykora. Ön is négy Európa-bajnoki bronzérmet nyert, megválasztották Európa legjobb játékosának, kétszer második lett ezen a szavazáson. Mitől volt ennyire erős a szakág?

– Nyilván színvonalas utánpótlásképzés zajlott, nemcsak legendás játékosokat, hanem legendás edzőket is hosszasan sorolhatnánk azokból az évtizedekből. Azért mondom többesszámban, mert már a hetvenes és még a kilencvenes években is Európa szűkebb élvonalába tartoztunk. Sokat számított a KSI léte, onnan nagyon sok jó kosaras jött ki, de a többi klub is megtette a magáét, hiszen nem voltak légiósok, muszáj volt nevelni a játékosokat. A válogatott pedig remek elegye volt a rutinosabb és a feltörekvő fiatal játékosoknak. Így lettünk negyedikek a moszkvai olimpián, és így szereztük az Eb-érmeket is.

– Csupa bronzot. Kihozták magukból a maximumot?

– Nem tudom. A spanyolországi Eb-n egy ponttal kaptunk ki a jugo­szlávoktól az elődöntőben. Az utolsó pillanatokban Balogh Judit megszerezte a labdát, és fáradtan arra gondoltam, úgy is bedobja, ezért nem mentem a lepattanóért. Kihagyta a helyzetet, és ki tudja, ha én is elindulok, talán megnyerjük a meccset, ez még ma is az eszembe jut olykor. És ott van még a Los Angeles-i olimpia, ahova kiharcoltuk a kijutást, de a politika nem engedett ki minket. Kubában, a selejtező tornán rosszul kezdtünk, de végül negyedikek lettünk, ami részvételt jelentett. Én lettem a gólkirály, a legjobb center és a legjobb játékos, mindannyian roppant boldogan indultunk haza, de már a repülőtéren megtudtuk, Magyarország bojkottálja az olimpiát. Los Angelesben az a Dél-Korea játszotta a döntőt, amelyet mi Kubában legyőztünk. Nemrég a férjem juttatta az eszembe, hogy amikor a tévé előtt néztük a megnyitót, nagyon sírtam.

Európa legjobb játékosa volt, ma a férjével közös produkcióban szerepel
Fotó: Teknős Miklós

– A kilencvenes években játszott az olasz Bariban, majd visszajött a BSE-be, végül meglepetésre a Ferencvároshoz szerződött egy évre. Miért?

– Mert a BSE-ből kirúgtak. A Nemzeti Sportban olvastam, hogy már nem tartanak rám igényt, de nekem senki sem szólt egy szót sem. Bementem az elnökhöz, de a mondandóm felénél elsírtam magamat. Később megtudtam, hogy a szakosztály vezetője megharagudott rám, mert mondott valamit egy vesztes meccs után, és arra én neki nem tetsző módon reagáltam. Nyilván nem voltam boldog éppen, nem tudtam jópofizni, én nem is emlékeztem az esetre. Szabari János hívott a Fradiba. Jó csapat jött össze, még az amerikai válogatottat is megvertük, de nekem mégsem volt az igazi. Különösen megviselt, amikor a BSE ellen játszottunk, bűn rosszul kosárlabdáztam.

– Ezután miért tűnt el egyik napról a másikra a sportágból? Senki sem tartóztatta?

– Nem, még csak el sem búcsúztattak. Sem a klubban, sem a válogatottban, pedig 367 meccsel magyar csúcstartó vagyok, és úgy vélem, sokáig az is maradok. A lányoktól azért kaptam egy csemegekosarat. De volt ennél furcsább eset is. Amikor 1986-ban Euró­pa legjobbjának választottak, itthon csak második lehettem, mondván, már voltam első, most legyen valaki más. Később a cirkusszal Pécs mellett jártunk, és beugrottunk a csarnokba, ahol Rátgéber László éppen edzést tartott. Amikor meglátott, megállította a foglalkozást, és megtapsoltatott a játékosokkal. Ez nagyon jól esett.

– Elérkeztünk a cirkuszig, amelybe a férje, Dittmár Roland révén csöppent bele. Nagy feltűnést keltett, amikor egy tévéműsorban együtt szerepeltek, hiszen a férje negyvenöt centivel alacsonyabb önnél. Hogyan jöttek össze?

– Roland a Szovjetunióban turnézott 1980-ban, amikor megismertem néhány barátját. Ők írták neki, hogy megtalálták a neki való csajt, aki méretre is megfelelő, Áginak hívják, és nekem is hajtogatták, hogy majd megismertetnek Rolival. Amikor hazajöttem, összejött a találkozó, és amikor bemutatkoztam, akkor esett le neki, hogy megtréfálták. A tréfából szimpátia, majd szerelem lett, azóta is együtt élünk, van egy felnőtt lányunk, és boldogok vagyunk.

– Vonzotta a cirkusz?

– Eleinte nem, hallani sem akartam arról, hogy közös számot csináljunk. Pedig sokan győzködtek, mondván, a magasságkülönbségünk jó forrása a humornak. Roli cirkuszos családból származik, több vicces száma volt, végül a kosárlabda befejezése után beadtam a derekam. Gondolkodtunk, hogy most mi legyen: ő állandóan utazik, én pedig itthon neveljem a lányunkat? Belevágtunk, 2000-ben elkezdtük, és nagyon bejött, hamarosan négy évre előre volt szerződésünk, ami ebben a világban nagyon nagy szó. A számot Roli találta ki egyetlen éjszaka alatt, a nővére megvarrta a jelmezeket, és komoly sikereket arattunk itthon és külföldön is, a Budapesti Nemzetközi Cirkuszfesztiválon például bronzérmet nyertünk. Néhány kosaras ismerősünk fanyalgott, hogy egy Németh Áginak miért kell ilyeneket csinálnia, de ezzel nem foglalkoztam. A sportban is úgy van, hogy csinálod, keményen dolgozol, és ha jó vagy, megélhetsz belőle, de utána ki kell találni valamit, hiszen nyugdíjad gyakorlatilag nincsen.

– És élvezi is?

– Ma már igen, de eleinte nagyon izgultam. A kosárlabdába olykor belefér némi taktikai fegyelmezetlenség, itt viszont életveszélyes hibázni, és például igazodni kell a zenéhez is, szóval ez nem könnyed játszadozás. Rengeteget kell dolgozni azért a nyolc percért, ugyanakkor gyönyörű helyekre jutottunk el, szóval ma már azt mondom, jó ötlet volt belevágni.

– Figyelemmel követi a kosárlabdát?

– Persze olykor meccsekre is kimegyek, elsősorban Szekszárdra, mert ott a drága Szabó Dönci bácsi unokái vezetik a klubot, egész jó csapatot hoztak össze, és a tévében is sok mérkőzést megnézek.

– Megismerik?

– Meg, de ha nem, az is érthető, hiszen már húsz éve annak, hogy visszavonultam. Előfordult, hogy valaki rám csodálkozott, milyen magas vagyok, és azt mondta, reméli, valaha kosárlabdáztam.