Március nem csak ezért meghatározó hónap a magyar sportban. Ahogy már utaltunk rá, vízilabdában is ekkor rendezik a pótkvalifikációs tornákat, s ekkor lesznek a labdarúgó Eb pótselejtezői is. A magyar válogatott március 26-án előbb Bulgáriában játszik, s ha nyer, március 31-én az Izland–Románia-párharc győztesét fogadja az Eb-részvételért. Két meccs, amelyek tétjét fölösleges ecsetelni. Ha nem is soha, a következő évtizedekben biztosan vissza nem térő lehetőség, hogy Magyarország hazai pályán szerepeljen az Európa-bajnokságon.
Az előző oldalon sportágról sportágra haladva részletesen bemutattuk, hogy válogatottjaink többnyire várakozás alatt szerepeltek a világversenyeken. Nem rangsorolni akarjuk az egyes sportágakat, csupán különbséget tenni közöttük. A futball mellett az elit szintjén a férfikosárlabda és már-már a férfikézilabda is szigorú üzleti környezetben működik. Előbbiben csupán a fantázia birodalma a magyar olimpiai részvétel, és sajnos a tradíciók ellenére – ne feledjük, 2012-ben, Londonban még negyedik lett a magyar válogatott – a férfiaknál kézilabdában is ebbe az irányba haladunk.
A női kézilabda és a vízilabda – még a férfiaknál sem – nem él meg tisztán üzleti környezetben. E sportágakban a hagyományoknak és az állami támogatásnak köszönhetően a magyar klubcsapatok és válogatottak a világ bármely pontja felől nézve irigylésre méltó környezetben működnek. Ehhez képest adósak az eredményekkel. Ennek természetesen vannak szakmai okai is – szupertehetséget nem lehet nevelni, mert az vagy születik, vagy nem –, de az is kiemelendő, hogy a javadalmazás nincs arányban a teljesítménnyel. E sportágak megítélése elsősorban a válogatottak világversenyeken elért eredményein múlik. Ám a játékosok jövedelmét nem ez határozza meg, a fizetésüket ugyanis a klubjaiktól kapják. Ők azt gondolhatják tehát, hogy a „piacról” élnek, csakhogy a klubok közvetetten állami támogatásból működnek.
Fotó: Mirkó István
Arról már nem is szólva, hogy a klubok menedzsmentje más módon is kihasználja ezt a kissé torz viszonyt: légiósok egész hada lepi el a magyar bajnokságot. Nem azt állítjuk, hogy ebben a helyzetben nyűg a válogatottság – bár erre is volt példa férfivízilabdában –, de hogy nem jelent minden elé kívánkozó motivációt, az több mint valószínű. Felettébb elgondolkodtató, hogy vajon mi működött másként – jobban – másfél évtizede, amikor kézilabdában és vízilabdában is a legszűkebb világelithez tartoztunk. Az mindenesetre biztos, hogy válogatott szintű siker nélkül akkoriban egyetlen sportoló sem futhatott be komoly karriert. E sportágakban az olimpiai részvétel a minimum, ehhez képest úgy vágunk neki 2020-nak, hogy még egyetlen csapatunk sem jutott ki Tokióba.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!