A grundról indult el Európa elitjébe

Nincs még hét éve, hogy visszavonult, de már-már legendának számít. Nemcsak Körmenden, hanem a magyar férfikosárlabda egészében, hiszen itthon és rangos külföldi klubokban is megbecsülést szerzett magának. Németh István, a népszerű Isti édesapja, idősebb Németh István nyomában járva lett remek kosárlabdázó, 119-szer a válogatottban is pályára léphetett.

Itthon Körmenden, külföldön Sopotban érezte magát a legjobban Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

– Néhány év múlva már az olasz Benetton Treviso szerződtette, amely a kontinens elitjébe tartozott. Nem volt túl nagy ugrás?

– Utólag már azt mondom, az volt, de ki mondott volna nemet, ha a kontinensen a top háromba sorolt klub hívja? Kétségtelen, arra a profizmusra, amellyel ott találkoztam, nem voltam felkészülve. A társak tehetsége, játékintelligenciája, tudása, az edzések sebessége és felépítése felfoghatatlan volt a számomra, az ott töltött nyolc hónap alatt többet tanultam a kosárlabdából, mint előtte egy évtizeden át. Ugyanakkor keveset játszottam, gyötört a honvágy is, és bár a szerződésem több évre szólt, kértem a felbontását.

– És hazajött Körmendre bajnokságot nyerni.

– A látszat alapján így is mondhatjuk, viszont én hálás vagyok a Körmendnek, mert lehetőséget adott, pedig akkor már hónapok óta nem léptem pályára, és az önbizalom nem tengett túl bennem. Ennek ellenére tudtam segíteni a csapatnak, és érzelmileg az a 2003-as bajnoki cím jelenti nekem a legtöbbet az egész pályafutásomból. Ennek ellenére mindenféleképpen külföldön akartam játszani. Ha egyszer valaki megérzi azt a már említett profizmust, amelyben tényleg kizárólag azzal kell foglalkoznia, hogy az edzéseken és a meccseken a legjobb teljesítményt nyújtsa, és ehhez minden segítséget megkap, az önszántából szerintem nem mond le róla. Nekem pedig mindegy, hogy csapd le csacsit játszunk, teniszezünk vagy kosarazunk, a maximumot akarom kihozni.

– Kétszer játszott Újvidéken, egyszer Lengyelországban és Görögországban, mindenütt sok szép sikert ért el. Melyik a legkedvesebb?

– Két részre osztom a választ. Az Újvidéken töltött évek máig meghatározzák az életemet. Elsajátítottam a nyelvet, és olyan barátságokra, kapcsolatokra tettem szert, amelyeknek ma játékosügynökként sok hasznát veszem. Rá­adásul sokat tanultam a délszláv mentalitásból, amelynek alapja a közösségben gondolkodás és a fegyelem, ezek az országok ezért is világszínvonalúak szinte az összes csapatsportágban. Szakmailag viszont a lengyel Sopot emelkedik ki, ott játszhattam a legmagasabb szintű kosárlabdát, kétszer a tizenhatba kerültünk az Euroligában. Jól is ment nagyon, és ha a hátam nem megy tönkre, többre is vihettem volna.

– Mit jelent az, hogy tönkrement? Sopot után még évekig játszott.

– Ez igaz, minden nyáron kezeltettem, de már sohasem lett az igazi, ahogyan a rehabilitáció sem, hiszen a klub- és a válogatottmeccsek miatt alig akadt idő pihenni. Egy idő után nem tudtam elkerülni, hogy kiszakadjon a sérvem a gerincemben, és 2010-ben bonyolult, súlyos műtéten estem át. Lett egy mintegy tizenkét centis szakasz a gerincemben, ami nem mozog semmilyen irányba. Ez enyhén szólva limitálja egy kosaras mozgását. Ezután már nem álmodozhattam olyan klubról, amely előrelépést jelentett volna. Még a műtét előtt visszamentem Újvidékre, ahol sikerült felépíteni magamat, majd az AEK Athén következett, utána jött az említett műtét, végül a hátam miatt már két jelentéktelen kitérőt követően visszavezetett az utam Körmendre.

– Korábban kijelentette, itthon más klubban nem akarna kosarazni, aztán mégis egy évre elszerződött Szolnokra. Az okokról szólva több egymásnak ellentmondó nyilatkozatot olvastam. Mi történt?

– Fájdalmas szakítás volt, a klubnak nyilván más a véleménye, mint az enyém. Nem szeretnék már sebeket felszakítani, legyen elég annyi, hogy két gyerekkel semmi sem sarkallt a költözésre, a klub pedig úgy játszotta le a történetet, hogy a felelősséget rám lehessen hárítani. Szolnokon nem éreztem jól magamat, pánikbetegség jött rám, a család miatt cigányéletet éltem, és rájöttem, nem éri már meg az egész; 2013-ban abbahagytam a játékot. Segített, hogy tudtam, játékosügynökként akarok dolgozni, készültem is rá, így könnyebb volt váltani.

– A válogatottal 1999-ben kijutott az Európa-bajnokságra…

– Bocsánat, de nem jutottam ki, csak ott voltam. A selejtezőkön nem jutottam szóhoz, az Eb előtt viszont behívtak a keretbe edzőpartnernek. Olyan jól ment a játék, hogy végül kivittek, de egy tüszős mandulagyulladás miatt egyik meccsen sem léphettem pályára.

– Később viszont már ki sem jutottunk. Miért nem?

– Mindig valami kicsi hiányzott, és ne felejtse el, hogy akkor tizenhat csapat vett részt az Eb-n, nem huszonnégy, mint manapság. Akkoriban többen nem jöttek el a válogatottba, mert a szövetség nem biztosította a játékosokat, de így is zömmel egyetlen hajszál választott el minket a kijutástól.

– Ügynökként dolgozva nyilván látja az utánpótlás mezőnyét is. A fiúk miért végeznek a korosztályos tornákon a B divízió középmezőnyében, szemben a ragyogó eredményekkel kirukkoló lányokkal?

– Erről másfél órán át beszélgethetnénk… Nagyon fontos, hogy a fiúknál a konkurencia jóval nagyobb, nehezebb kitűnni. A szakmai munkára nincs sok rálátásom, de azt tudom, hogy az egyéni képzésnek nagyobb szerepet kellene kapnia. Nem csapatokat kellene építeni már tizennégy éves kortól, hanem olyan játékosokat nevelni, akikkel a felnőttválogatott eredményesebb lehet, és akik színvonalas külföldi bajnokságokban is megállják a helyüket.

– Hat éve, mindössze harminchat esztendősen az édesapjával együtt beválasztották a Vasi Halhatatlanok Klubjába. Ezek szerint legenda lett.

– Egyikünk sem tudta, miért hívtak meg minket, csak ott derült ki, és nagyon jólesett mindkettőnknek. Legenda? Tudja, van hiányérzetem, ha a pályafutásomra visszagondolok, mai fejjel néhány esetben más döntést hoznék, de ez már mindegy. A lehetőségeimből szerintem a maximumközelit hoztam ki, és ezt tanítom a gyerekeimnek is: ha döntesz, akkor csináld végig, majd viseld a következményeit.