A grundról indult el Európa elitjébe

Nincs még hét éve, hogy visszavonult, de már-már legendának számít. Nemcsak Körmenden, hanem a magyar férfikosárlabda egészében, hiszen itthon és rangos külföldi klubokban is megbecsülést szerzett magának. Németh István, a népszerű Isti édesapja, idősebb Németh István nyomában járva lett remek kosárlabdázó, 119-szer a válogatottban is pályára léphetett.

Itthon Körmenden, külföldön Sopotban érezte magát a legjobban Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

– Ha azt mondom, Palace, megfelel kezdésnek?

– Hogyne! A gyerekkoromat idézi. Ma már legendás hely Körmenden, volt ott egy szabályos és két annál kisebb méretű palánk, utóbbiaknál mindenki Shaquille O’Nealnek érezhette magát, és ott gyűrtük egymást iskola után és egész nyáron. Sajnos ma már nincs olyan, hogy a gyerekek az utcán tanulják meg a kosárlabda alapjait, pedig a Palace-on későbbi élvonalbeli, sőt válogatott játékosok is cseperedtek. Akkoriban az NBA bajnoka a Detroit Pistons volt, a csarnokát hívták Palace-nak, és a mi grundunk innen kapta a nevét.

– Adta magát, hogy a város népszerű játékosának, Németh Csicsának a fia kosárlabdázó lesz?

– Egyáltalán nem, nagyon kacérkodtam a focival. Aztán tizenegy évesen leu­kémiás lettem, és egy évig nem sportolhattam. Amikor újra elkezdhettem, édesapám a korosztályom kosarasainak az edzőjeként dolgozott, és ő jobbnak látta, ha a keze alatt vagyok.

Itthon Körmenden, külföldön Sopotban érezte magát a legjobban
Fotó: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

– Óhatatlanul eszembe jutott Gereben Lívia, a húszesztendős szekszárdi kosaras, akiről májusban derült ki, hogy leukémiás, és neki is van esélye a visszatérésre.

– Nem ismerem személyesen, de többször is beszéltem vele telefonon, nagyon kedves lány. Remélem, jólesett neki, hogy felhívtam, gondoltam, a személyes példám valamennyit segíthet neki. Én nem estem át annyira komoly kezeléseken, mint ő, de azért az én betegségem sem volt leányálom.

– Visszatérve Körmendre, hamar kiderült, hogy tehetséges?

– Későn érő típus vagyok, de úgy tizenhat éves koromban ráéreztem a játékra, és ettől akkora önbizalmat és erőt kaptam, hogy zavartalanul lépegethettem egyre feljebb. Kiváló nevelőedzők dolgoztak Körmenden, akik elsősorban nem a fizikai képzésre, a védekezési stratégiákra helyezték a hangsúlyt, hanem a játékosságra. Otthon a Baja ellen léptem először pályára az élvonalban, az utolsó öt percre álltam be, aztán jó ­ideig nem kaptam lehetőséget. Szájer József balszerencséje nyitotta ki előttem az ajtót, ő Achilles-ín-szakadást szenvedett, én pedig beváltam a helyetteseként. Az élet olykor így működik. Zsebe Ferenc, Czigler László, Fodor Márton – remek kosarasok közé és kiváló közösségbe csöppentem.

– Néhány év múlva már az olasz Benetton Treviso szerződtette, amely a kontinens elitjébe tartozott. Nem volt túl nagy ugrás?

– Utólag már azt mondom, az volt, de ki mondott volna nemet, ha a kontinensen a top háromba sorolt klub hívja? Kétségtelen, arra a profizmusra, amellyel ott találkoztam, nem voltam felkészülve. A társak tehetsége, játékintelligenciája, tudása, az edzések sebessége és felépítése felfoghatatlan volt a számomra, az ott töltött nyolc hónap alatt többet tanultam a kosárlabdából, mint előtte egy évtizeden át. Ugyanakkor keveset játszottam, gyötört a honvágy is, és bár a szerződésem több évre szólt, kértem a felbontását.

– És hazajött Körmendre bajnokságot nyerni.

– A látszat alapján így is mondhatjuk, viszont én hálás vagyok a Körmendnek, mert lehetőséget adott, pedig akkor már hónapok óta nem léptem pályára, és az önbizalom nem tengett túl bennem. Ennek ellenére tudtam segíteni a csapatnak, és érzelmileg az a 2003-as bajnoki cím jelenti nekem a legtöbbet az egész pályafutásomból. Ennek ellenére mindenféleképpen külföldön akartam játszani. Ha egyszer valaki megérzi azt a már említett profizmust, amelyben tényleg kizárólag azzal kell foglalkoznia, hogy az edzéseken és a meccseken a legjobb teljesítményt nyújtsa, és ehhez minden segítséget megkap, az önszántából szerintem nem mond le róla. Nekem pedig mindegy, hogy csapd le csacsit játszunk, teniszezünk vagy kosarazunk, a maximumot akarom kihozni.

– Kétszer játszott Újvidéken, egyszer Lengyelországban és Görögországban, mindenütt sok szép sikert ért el. Melyik a legkedvesebb?

– Két részre osztom a választ. Az Újvidéken töltött évek máig meghatározzák az életemet. Elsajátítottam a nyelvet, és olyan barátságokra, kapcsolatokra tettem szert, amelyeknek ma játékosügynökként sok hasznát veszem. Rá­adásul sokat tanultam a délszláv mentalitásból, amelynek alapja a közösségben gondolkodás és a fegyelem, ezek az országok ezért is világszínvonalúak szinte az összes csapatsportágban. Szakmailag viszont a lengyel Sopot emelkedik ki, ott játszhattam a legmagasabb szintű kosárlabdát, kétszer a tizenhatba kerültünk az Euroligában. Jól is ment nagyon, és ha a hátam nem megy tönkre, többre is vihettem volna.

– Mit jelent az, hogy tönkrement? Sopot után még évekig játszott.

– Ez igaz, minden nyáron kezeltettem, de már sohasem lett az igazi, ahogyan a rehabilitáció sem, hiszen a klub- és a válogatottmeccsek miatt alig akadt idő pihenni. Egy idő után nem tudtam elkerülni, hogy kiszakadjon a sérvem a gerincemben, és 2010-ben bonyolult, súlyos műtéten estem át. Lett egy mintegy tizenkét centis szakasz a gerincemben, ami nem mozog semmilyen irányba. Ez enyhén szólva limitálja egy kosaras mozgását. Ezután már nem álmodozhattam olyan klubról, amely előrelépést jelentett volna. Még a műtét előtt visszamentem Újvidékre, ahol sikerült felépíteni magamat, majd az AEK Athén következett, utána jött az említett műtét, végül a hátam miatt már két jelentéktelen kitérőt követően visszavezetett az utam Körmendre.

– Korábban kijelentette, itthon más klubban nem akarna kosarazni, aztán mégis egy évre elszerződött Szolnokra. Az okokról szólva több egymásnak ellentmondó nyilatkozatot olvastam. Mi történt?

– Fájdalmas szakítás volt, a klubnak nyilván más a véleménye, mint az enyém. Nem szeretnék már sebeket felszakítani, legyen elég annyi, hogy két gyerekkel semmi sem sarkallt a költözésre, a klub pedig úgy játszotta le a történetet, hogy a felelősséget rám lehessen hárítani. Szolnokon nem éreztem jól magamat, pánikbetegség jött rám, a család miatt cigányéletet éltem, és rájöttem, nem éri már meg az egész; 2013-ban abbahagytam a játékot. Segített, hogy tudtam, játékosügynökként akarok dolgozni, készültem is rá, így könnyebb volt váltani.

– A válogatottal 1999-ben kijutott az Európa-bajnokságra…

– Bocsánat, de nem jutottam ki, csak ott voltam. A selejtezőkön nem jutottam szóhoz, az Eb előtt viszont behívtak a keretbe edzőpartnernek. Olyan jól ment a játék, hogy végül kivittek, de egy tüszős mandulagyulladás miatt egyik meccsen sem léphettem pályára.

– Később viszont már ki sem jutottunk. Miért nem?

– Mindig valami kicsi hiányzott, és ne felejtse el, hogy akkor tizenhat csapat vett részt az Eb-n, nem huszonnégy, mint manapság. Akkoriban többen nem jöttek el a válogatottba, mert a szövetség nem biztosította a játékosokat, de így is zömmel egyetlen hajszál választott el minket a kijutástól.

– Ügynökként dolgozva nyilván látja az utánpótlás mezőnyét is. A fiúk miért végeznek a korosztályos tornákon a B divízió középmezőnyében, szemben a ragyogó eredményekkel kirukkoló lányokkal?

– Erről másfél órán át beszélgethetnénk… Nagyon fontos, hogy a fiúknál a konkurencia jóval nagyobb, nehezebb kitűnni. A szakmai munkára nincs sok rálátásom, de azt tudom, hogy az egyéni képzésnek nagyobb szerepet kellene kapnia. Nem csapatokat kellene építeni már tizennégy éves kortól, hanem olyan játékosokat nevelni, akikkel a felnőttválogatott eredményesebb lehet, és akik színvonalas külföldi bajnokságokban is megállják a helyüket.

– Hat éve, mindössze harminchat esztendősen az édesapjával együtt beválasztották a Vasi Halhatatlanok Klubjába. Ezek szerint legenda lett.

– Egyikünk sem tudta, miért hívtak meg minket, csak ott derült ki, és nagyon jólesett mindkettőnknek. Legenda? Tudja, van hiányérzetem, ha a pályafutásomra visszagondolok, mai fejjel néhány esetben más döntést hoznék, de ez már mindegy. A lehetőségeimből szerintem a maximumközelit hoztam ki, és ezt tanítom a gyerekeimnek is: ha döntesz, akkor csináld végig, majd viseld a következményeit.