Elment a kenukirály – nekrológ

Csak a nap, az óra volt kérdéses. Ahogy a vele, körülötte élők, ő maga is tudatában volt annak, hogy gyógyíthatatlan beteg. Wichmann Tamás egy héttel a hetvenkettedik születésnapja után, szerda este föladta a küzdelmet. Hiányérzet, elrendezetlen ügyek nélkül evezett át a túlvilágra. S ha kissé megkésve is, de még életében megkapta azt, amire pályafutása után évtizedekig mindhiába vágyott, az elismerést azért, amit elért. Mert bár az olimpiai aranyérem nem adatott meg neki, mégis minden idők egyik legnagyobb kenusa, felejthetetlen sportolója.

Wichmann Tamás egyike a magyar sport Halassy Olivérrel, Takács Károllyal rokonítható mesebeli hőseinek. Gyerekkorában súlyos balesetet szenvedett, elütötte egy autó, megsérült a csípője, napokig kómában feküdt, majd évekig járógépet használt, bicegve járt, de így is futott, s ami már-már csodaszerű, kenuzott is, pedig ez a mozgás éppen a csípőre gyakorol extrém terhelést. Az akaratereje szinte minden akadályon átsegítette. Szinte... A pályafutása hasonlatos az Aranycsapatéhoz. Hiába kilencszeres világbajnok, hiába volt egy évtizeden a legjobb magyar kenus, elsőre mégis szinte mindenkinek a moszkvai fiaskó ugrik be róla – miként Puskásékról az elvesztett berni döntő.

Vitathatatlan favoritként érkezett Moszkvába. Pályafutása negyedik és – valahogy már akkor sejteni lehetett – egyben utolsó olimpiáján, két ezüst és egy bronz után, hétszeres világbajnokként, harminckét évesen egyszerűen járt neki az arany. Máig megfejthetetlen, hogy mi történt ott és akkor. Úgy tűnt, a hajrához közeledve kezd felzárkózni az élen haladókhoz, aztán egyszer csak eltűnt a képernyőről... Föladta a versenyt, s utolsóként, kilencedikként ért célba a kenu egyesek ezer méteres döntőjében.

Elhunyt Wichmann Tamás

A kilencszeres világ- és háromszoros Európa-bajnok, kétszeres olimpiai ezüstérmes és egyszeres bronzérmes kenuslegendát hosszan tartó súlyos betegség után 72 éves korában érte a halál.

Sokba, nagyon sokba került neki ez a kudarc. A hetvenes években a futballisták mellett talán ő volt az első számú magyar sportsztár, rendszeresen szerepelt az újságokban és a tévéműsorokban. A moszkvai olimpia után aztán megfagyott körülötte a levegő. A magyar sportvezetőség, amely addig a tenyerén hordozta, nem bocsátotta meg neki a moszkvai kisiklást. Noha az 1981-es világbajnokságon még megcsillantotta a tudását, tízezer méteren lehajrázta a mezőnyt, de az évek múlásával nem tudott dacolni. Szívesen lett volna edző, de a népszerű sportoló előtt, akit addig a tenyerén hordozott a hatalom, bezárultak az ajtók. Pedig bizonyította, hogy edzőként is ért a kenuzáshoz. A jugoszláv Ljubek, Nisovics duót ő készítette fel a Los Angeles-i olimpiára, amelyet a többek között a mieink távollétében meg is nyertek, de ezt is inkább a rovására írták, mert hogy az ellenfeleket segítette. Érdekes, 1978-ban, amikor fair-play díjat kapott, mert Ljubek úgy győzte le őt a világbajnokságon, hogy szinte egész évben vele edzett, még itthon is ünnepelték.

Aztán csendben csordogált tovább az élete. Gyarló az ember, akkor gondoltak rá ismét, amikor kitudódott, hogy beteg. Gyógyíthatatlan beteg. Sokakat ez ébresztett rá arra, hogy méltatlanul elfeledték, hogy tisztelegni kellene előtte, tanulni tőle, a példájából. Portréfilm készült róla végre, kötelező, kihagyhatatlan mozi, tanulságként az utódoknak, a Magyar Olimpia Bizottság pedig életműdíjra terjesztette fel. A sors kegyelme, élete kései, de még időben jött ajándéka, hogy megérhette a film bemutatóját, s személyesen vehette át a kitüntetést az idei sportgálán. Mindkét alkalommal százak ünnepelték vigyázzállásban, vastapssal, gombóccal a torkukban. Hetvenkettedik születésnapján még elbúcsúzott a családjától, maga körül mindent elrendezve, békében várta a megváltoztathatatlant.Tizenegy esztendeje szomorú apropóból irányult rá a figyelem. Ott volt azok között, akik utolsó útjára kísérték Kolonics Györgyöt. Szívszaggató pillanat volt, ahogy a sír fölött kettétörte a szintén legendás utód lapátját. Az a mozdulat minden kimondott szónál pontosabban árulkodott a gyászolók lelkiállapotáról: a sors igazságtalansága fölött érzett dühről, fájdalomról.Persze háttérbe szorítva sem szakadt el a sportágtól, fiatalokkal foglalkozott, ám a válogatott közelébe – bármennyire szerette volna – nem kerülhetett. Ennek ellenére az elsők között választották be az 1991-ben alapított Halhatatlanok Klubjába, ami olyan rang volt, mintha ma valakit a Nemzet sportolójává emelnek. A sport akkor már csak az élete egyik, kevésbé fontos színtere volt. Visszatért a szakmájához, fiatalon szakácsnak tanult, vendéglőt nyitott a Kazinczy utcában, amely egy időben afféle zarándokhelynek számított; ha szerencséjük volt, a vendégeket olykor személyesen a sportlegenda szórakoztatta gitárjátékával.

Mikor miben hibázott, mit kellett volna másként csinálni, miért maradt le a hőn áhított olimpiai bajnoki címről – nem, nem ez a pályafutása üzenete. Hanem az, hogy akaraterővel, elszántsággal hátrányból indulva is mi mindent el lehet érni. A fránya olimpiai aranyérem dacára Wichmann Tamás minden idők egyik legnagyobb kenusa. Elkoptatott bár e szó, de így igaz: ő volt a király. S az is marad mindörökké.

Kapcsolódó anyagok

Wichmann Tamás élete képekben

Wichmann Tamás utolsó nyilvános szereplése – Videóval