Elment a kenukirály – nekrológ

Csak a nap, az óra volt kérdéses. Ahogy a vele, körülötte élők, ő maga is tudatában volt annak, hogy gyógyíthatatlan beteg. Wichmann Tamás egy héttel a hetvenkettedik születésnapja után, szerda este föladta a küzdelmet. Hiányérzet, elrendezetlen ügyek nélkül evezett át a túlvilágra. S ha kissé megkésve is, de még életében megkapta azt, amire pályafutása után évtizedekig mindhiába vágyott, az elismerést azért, amit elért. Mert bár az olimpiai aranyérem nem adatott meg neki, mégis minden idők egyik legnagyobb kenusa, felejthetetlen sportolója.

Aztán csendben csordogált tovább az élete. Gyarló az ember, akkor gondoltak rá ismét, amikor kitudódott, hogy beteg. Gyógyíthatatlan beteg. Sokakat ez ébresztett rá arra, hogy méltatlanul elfeledték, hogy tisztelegni kellene előtte, tanulni tőle, a példájából. Portréfilm készült róla végre, kötelező, kihagyhatatlan mozi, tanulságként az utódoknak, a Magyar Olimpia Bizottság pedig életműdíjra terjesztette fel. A sors kegyelme, élete kései, de még időben jött ajándéka, hogy megérhette a film bemutatóját, s személyesen vehette át a kitüntetést az idei sportgálán. Mindkét alkalommal százak ünnepelték vigyázzállásban, vastapssal, gombóccal a torkukban. Hetvenkettedik születésnapján még elbúcsúzott a családjától, maga körül mindent elrendezve, békében várta a megváltoztathatatlant.Tizenegy esztendeje szomorú apropóból irányult rá a figyelem. Ott volt azok között, akik utolsó útjára kísérték Kolonics Györgyöt. Szívszaggató pillanat volt, ahogy a sír fölött kettétörte a szintén legendás utód lapátját. Az a mozdulat minden kimondott szónál pontosabban árulkodott a gyászolók lelkiállapotáról: a sors igazságtalansága fölött érzett dühről, fájdalomról.Persze háttérbe szorítva sem szakadt el a sportágtól, fiatalokkal foglalkozott, ám a válogatott közelébe – bármennyire szerette volna – nem kerülhetett. Ennek ellenére az elsők között választották be az 1991-ben alapított Halhatatlanok Klubjába, ami olyan rang volt, mintha ma valakit a Nemzet sportolójává emelnek. A sport akkor már csak az élete egyik, kevésbé fontos színtere volt. Visszatért a szakmájához, fiatalon szakácsnak tanult, vendéglőt nyitott a Kazinczy utcában, amely egy időben afféle zarándokhelynek számított; ha szerencséjük volt, a vendégeket olykor személyesen a sportlegenda szórakoztatta gitárjátékával.

Mikor miben hibázott, mit kellett volna másként csinálni, miért maradt le a hőn áhított olimpiai bajnoki címről – nem, nem ez a pályafutása üzenete. Hanem az, hogy akaraterővel, elszántsággal hátrányból indulva is mi mindent el lehet érni. A fránya olimpiai aranyérem dacára Wichmann Tamás minden idők egyik legnagyobb kenusa. Elkoptatott bár e szó, de így igaz: ő volt a király. S az is marad mindörökké.

Kapcsolódó anyagok

Wichmann Tamás élete képekben

Wichmann Tamás utolsó nyilvános szereplése – Videóval