Kiprichért jöttek, Vinczét vitték

Vincze István, a született mókamester, „Pilu” nemcsak az ­edzőit viccelte meg előszeretettel, olykor vele is a bolondját járatták a társak. A tősgyökeres tatabányai a mai napig Bányászként emlegeti imádott klubját, és bár olyan tartalmas karrierre tekinthet vissza, amit a maiak közül mindenki megirigyelhetne, mégis fájlalja, hogy a nagy nemzetközi tornák kimaradtak a pályafutásából.

A nagy nevettető még a szövetségi kapitányt sem kímélte, igaz, egyszer-egyszer őt is megtréfálták Fotó: Mirkó István

– Katarra hogyan emlékszik vissza?

– A Sheratonban laktunk, egyik este csörög a telefon – mobil természetesen még nem volt –, felveszem, a vonal másik végén Pajor-Gyulai László a Népsporttól. Arról érdeklődik, milyen volt először felölteni a válogatott mezét, satöbbi, satöbbi. Húsz percig beszélgettünk a válogatottság örömeiről, a dicsőségről, a közelgő mexikói világbajnokságról, hogy beraknak az utazó keretbe, mert neki megsúgta Mezey. Majd kiugrottam a bőrömből, hogy másnap benne leszek a sportújságban. Húsz perc elteltével hirtelen megváltozik a hang, „na jól van, a Döme voltam a szomszéd szobából…” Át akartam menni megverni, úgy fogtak le a társak. Talán az is a baj a mai futballal, hogy ilyesmi nem nagyon fordul elő, minden gépies lett, a maiaknak eszükbe sem jut megtréfálni a másikat.

– De csak nem orrolt meg Détárira…

– Dehogyis! Fantasztikus élmény volt abban a válogatottban játszani, Nagy Antiék egyből befogadtak, és ha nincs 1988 októberében a bundabotrány – ami 1989 elejéig húzódott –, akkor kijutunk az 1990-es olaszországi vébére, és ott már én is játszottam volna. De az a bundabotrány is annyira magyaros volt. Csak kirobbantották, meghurcolták a játékosokat és az edzőket, de a piramis tetejéig nem jutottak el a nyomozók, előbb elvágták a szálakat. Mindig ez van. A válogatott viszont ment a levesbe, és vele együtt a magyar futball is, bizonyos tekintetben a mai napig annak isszuk a levét.

– Tényleg jó volt az a csapat?

– Persze, akkor jöttem haza Leccéből, gólt rúgtam az északíreknek, amikor 1988 októberében 1-0-ra megvertük őket, Reykjavíkban is rúgtam egy gólt, 3-0-ra vertük Izlandot, csak aztán már a rendőrség állította össze a válogatottat, ahogy Gyuri bácsi mondta. Nem volt az egy rossz csapat, Kipu, Döme, Kovács Kálmi, Hajszán Gyuszi, Bognár Gyuri, még a régiek is játszottak, Garaba Imi, Nagy Anti.

– Bicskei Bertalan alatt volt válogatott? Csak azért kérdem, mert akkor kaptunk ki 4-0-ra Sevillában a spanyoloktól, ’89 novemberében.

– Be-becsúsztak ilyen eredmények is, én akkor nem játszottam, viszont ugyanazon év áprilisában Tarantóban velem együtt szaladt bele a csapat egy másik 4-0-s zakóba. Az volt a legszebb, hogy Nicola Bertivel – aki velem egyidős, szintén ’67-es – megbeszéltük, a meccs után mezt cserélünk. Lefújják a mérkőzést, gubbasztunk az öltözőben teljesen lelombozódva, Berci bá ül az asztalon, a lába lelóg, és körbe-körbe néz vasvillaszemekkel. Látom, hogy robbanni tudna. Ismertem jól, hiszen öt évvel azelőtt vele nyertünk Moszkvában ifi Eb-t, ott terror volt. Kőkemény munka és terror. És ekkor kopognak az ajtón, jönne be Berti a mezével, int felém…

– Volt érzéke az időzítéshez.

– Ránéztem Berci bára, nem szólt egy szót sem, de láttam, hogy leszedné a fejemet, ha most elkezdenék mezt cserélni. Mondtam is Nicolának, hogy scusi, de most nem alkalmas az időpont. Bicskeivel egyébként még az ifi Eb előtt volt egy szerencsétlen esetem.

– Már akkor?

– Cipruson játszottunk az ifiválogatottal, de mielőtt kiutaztunk volna, vettem a kirakodóvásárban egy gorilla­álarcot, hátha jó lesz valamire odakint. Az első vacsoránál mondja Berci bá, hogy Eisi (Eisemann László, a válogatott masszőrje – a szerk.) körbemegy lefekvés előtt, benéz mindegyik szobába. Én Szalma Józsival laktam együtt, hallottuk, hogy már a szomszéd szobánál jár, gyorsan felhúztam a gorillaálarcot, magamra terítettem egy lepedőt, és amikor nyílt az ajtó, ordítva rávetettem magam a belépőre. És már repültem.

– Az Eisire.

– Nem, Berci bára. Ugyanis ő volt az. Még a levegőben úsztam, amikor észleltem a cserét, repülés közben lekaptam a gorillamaszkot, de már késő volt. Berci bá falfehéren, holtra váltan állt ott, reszketett keze-lába, majdnem infarktust kapott. A háta mögött ott állt Piski Elemér, a segítője és persze Eisi, aki majd becsinált a röhögéstől. Én abban a pillanatban leszámoltam a pályafutásommal, na mondom, vége az ifiválogatottságnak. Bicskei nem is felejtette el nekem sohasem.

– Aztán mégis játszatta önt az ifjúsági Eb-n, amit meg is nyertek.

– De hogyan nyertük meg! A döntőt Moszkvában játszottuk a szovjetekkel, és tizenegyespárbajba torkollt a meccs. Nyolcvanötezer ember ordított, mint a sakál, persze nem nekünk drukkoltak, százhúsz perc a lábamban, elrontottam a rúgást. Ugyanúgy lepergett a lelki szemeim előtt az életem, mint amikor gorillamaszkban ráugrottam Bicskeire. Szerencsére Kovács Ervin berúgta a döntő tizenegyest. Tudja, mi a szép az egészben? Hogy a jó rúgók hibáztak, Kovács Kálmi, Keller Jokka és jómagam. Ilyen a foci.

– Ilyen. Meg olyan, hogy ’88-ban elvitte a Lecce! Amikor alig 21 éves volt.

– Te jóisten, hová kerültem! A világ legerősebb bajnokságába, volt olyan év akkoriban, amikor a BEK-, a KEK- és az UEFA-kupa tizenkét elődöntőse közül nyolc olasz volt! Maradona, Careca, Van Basten, Gullit, Rijkaard, Matthäus, Brehme, Laudrup, ilyenek játszottak akkor a Serie A-ban, plusz az olasz sztárok: Roby Baggio, Baresi, Costacurta, Maldini, Ancelotti, Cabrini, Antognoni, reggelig sorolhatnám.

– Hogyan fedezték fel az olaszok? Volt ügynöke?

– Dehogy volt. Kiput jött el megnézni Carlo Mazzone, a Lecce edzője Tatabányára, a Ruda Hvezda Cheb ellen, de én rúgtam három gólt azon a meccsen, ráadásul ballábasra volt szükségük, mert a jobb oldalon ott volt nekik ­Moriero, így hát elvittek. Apropó, Kipu arra a ­meccsre úgy emlékszik vissza, hogy ő meg három gólpasszt adott…

A nagy nevettető még a szövetségi kapitányt sem kímélte, igaz, egyszer-egyszer őt is megtréfálták
Fotó: Mirkó István

– Negyvennégy válogatottságig jutott, kereknek érzi a pályafutását?

– Nem panaszkodom. Nyertem ifi Eb-t, kétszer voltam magyar bajnok a Honvéddal, profiskodtam Olaszországban, Belgiumban, Portugáliában, jelenleg Révkomáromban vagyok szakmai igazgató. Ami fáj, az az, hogy sem ­vb-n, sem Eb-n, sem olimpián nem játszhattam. A vb-kről már beszéltem, de az talán még jobban fáj, hogy amikor a kedvenc edzőm, Verebes József volt az olim­piai válogatott szövetségi kapitánya, szegényt kinyírták. Pedig vele kijutottunk volna a szöuli olimpiára. És ami talán még ennél is fájóbb, hogy azzal a nagyszerű Bányásszal a nyolcvanas évek második felében nem tudtunk bajnokságot nyerni, csak egy ezüst- és egy bronzéremig jutottunk. Reggelig mesélhetnék…

– Nekünk viszont mennünk kell. Viszlát!

– Nem! Jó szerencsét! Aki egyszer bányász volt, örökre az marad.