Felpillangózott az égbe

Székely Éva a magyar sport egy soha meg nem ismétlődő korszakának egyik utolsó képviselője volt, aki szombaton végképp bekerült a magyar – és az egyetemes – sport halhatatlanjai közé.

Budapest, 2005. december 9. Székely Éva úszó, a Nemzeti Sportszövetség életmûdíjasa. MTI Fotó: Nándorfi Máté Fotó: Nándorfi Máté

Szombaton, kilencvenkét éves korában meghalt Székely Éva, a nemzet sportolója. A helsinki olimpián – a világon elsőként pillangózó stílusban – megnyerte a 200 méteres mellúszást, majd négy évre rá, Melbourne-ben ugyanebben a számban ezüstérmet szerzett.

Székely Éva a magyar sport egy soha meg nem ismétlődő korszakának egyik utolsó képviselője volt, a helsinki olimpia magyar úszó hősnői közül ma már csak Gyenge Valéria van az élők sorában. Ha azt írjuk, hogy a „Pillangókisasszony” halálával egy legenda távozott el, akkor ez bizony olyan, mintha azt mondanánk, Puskás Öcsi – Székely 1927-es születésű évfolyamtársa – „jó kis focista” volt. Hogy mikor kezdett úszni, arról ellentmondanak a dokumentumok. A Szabad Nép 1952. július ­30-i, a helsinki diadalról tudósító száma azt írja, a kis Éva ötévesen ismerkedett meg a sportággal, a közkeletű legenda szerint viszont akkor kapott kedvet az úszáshoz, amikor 1936-ban, tehát kilencévesen a rádióban hallgatta

Pluhár István közvetítését Csik Ferenc berlini győzelméről a 100 méteres gyorsúszásban. Már 14 évesen valamennyi mellúszó magyar csúcsot megdöntötte.

Az 1944-es olimpiáról két okból maradt le: egyrészt a háború miatt nem rendezték meg a Tokióba tervezett játékokat, másrészt Székely Évát a zsidótörvények kiűzték nemcsak az uszodából, hanem kevés híján az életből is. Az 1948-as londoni olimpiára esélyesként utazott volna, de megbetegedett, s a brit fővárosban nem mutathatta be valódi tudását.

Helsinkiben azonban már semmi sem jött közbe, és olimpiai csúccsal győzött Novák Éva előtt. Amikor egy külföldi újságíró azt firtatta, Magyarország megőrzi-e vezető helyét az úszósportban, így felelt: – Igen. Magyarországon most olyan támogatásban van része a sportolónak, mint soha ezelőtt.

Ez a mondat akár napjainkban is elhangozhatott volna…

A melbourne-i olimpián úgy lett ezüstérmes 200 méter mellen, hogy akkor már tilos volt a pillangólábtempó, a pillangózóknak külön számot rendeztek. 1960-ban visszavonult, majd edzősködött, lányából, Gyarmati Andreából is világklasszis – olimpiai érmes – úszót nevelt.

Magánélete – sajátja és egész családjáé, hiszen férje sokáig Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó volt – szinte mindvégig a nagy nyilvánosság előtt zajlott, amit politikai szálak is átszőttek, rosszízű, olykor nem is alaptalan pletykák kíséretében.

Sírni csak a győztesnek szabad című önéletrajzi könyve letehetetlen olvasmány.

A szerző szombaton végképp bekerült a magyar – és az egyetemes – sport halhatatlanjai közé.