Se barátság, se harag

Mintha csak valamelyik nagy görög gondolkodóval társalogna az ember. Klasszikus vonásaihoz, világító kék szeméhez bölcsesség, sztoikus nyugalom párosul. Sportpályafutásáról, edzői hitvallásáról úgy beszél, mintha csak annyit tett volna, hogy nap mint nap lejárt a Dunára, jókat evezgetett, majd gyerekeket is megtanított a kenuzás fortélyéra. Pedig Tatai Tibor olimpiai bajnok, ráadásul szóló számban (kenu egyes ezer méter, Mexikóváros, 1968), ami még a sikerekben gazdag magyar kajak-kenuban is ritkaság.

Mexikóváros bajnokának ma már felszínes a kapcsolata a kajak-kenuval Fotó: Mirkó István

– Volt alkalma elbúcsúzni Wichmann Tamástól?

– Igen, ott voltam a temetésén.

– Ebben biztos voltam, de ön is tudja, nem erre gondoltam. Kajak-kenus berkekben köztudott, hogy a rivalizálásuk nyomot hagyott az eleinte baráti kapcsolatukon.

– Van egy álláspontom, ami talán nem helyes. Nincs nagy barátság s nincs nagy harag sem. Ez jellemezte a kapcsolatomat Tamással is. Ezért hát nem is lehetett közöttünk harag. Mint ahogy nem is volt. Akadtak közös útjaink, közös fellépéseink, soha nem éreztem úgy, hogy kerülnöm, hát még hogy haragudnom kellene rá. Ennek ellenére, ahogy ön fogalmazott, igen, volt alkalmam elbúcsúzni tőle. Ugyan augusztusban születtem, de másik három mexikói aranyérmessel, a labdarúgó Básti Istvánnal és Dunai Antallal, valamint a birkózó Varga Jánossal közösen októberben köszöntöttek a MOB-ban, engem a hetvenötödik születésnapom alkalmából. Ketten laudáltak, a szintén olimpiai bajnok tanítványom, Novák Ferenc, valamint Tamás. A beszéd után – már négyszemközt – Tamás azt mondta, a rivalizálással tönkretettük egymást, mire én azt feleltem, dehogy, csak jókat hajtottunk. Aztán megöleltük egymást.

– A mexikói olimpia volt a konfliktus forrása. Wichmann nyilván nehezen tudta megemészteni, hogy kettejük párharcában végül ő maradt alul, ön olimpiai bajnok lett, ami viszont neki később sem sikerült. Vagy volt más is?

– A pályafutásunkban benne rejlik a válasz. Noha szentendrei gyerekként a Dunán nőttem fel, viszonylag későn, csupán tizenhét évesen kezdtem el versenyszerűen kenuzni. Egy év múlva már harmadik voltam a válogatón. Akár már 1964-ben esélyem lehetett volna kijutni az olimpiára, ám elvittek katonának. Három évre. Ezalatt Tamás is berobbant az élmezőnybe, az 1966-os világ-, majd az 1967-es Európa-bajnokságon is második lett a korszak uralkodó kenusa, a német Detlef Lewe mögött. 1967-ben újra versenyeztem, éppen Tamás mögött második lettem a válogatón. Abban az évben később a magdeburgi regattán öt számban is győztem, majd ősszel itthon az olimpiai kupa nevű verseny mindhárom állomásán is, aminek köszönhetően bekerültem a válogatott keretbe. Az olimpia évében a három válogatóból kettőt megnyertem Tamás előtt, de ellenem fordították, hogy nincs nemzetközi rutinom. A snagovi versenynek köszönhettem, hogy esélyt kaptam az olimpiai indulásra. Romániában ugyanis elindult Lewe is, s annak dacára csupán húzáskülönbséggel, úgy arasznyival kaptam ki tőle, hogy a rajtnál a kiskatona, aki a hajómat fogta, majdnem beborított, és jelentős hátránnyal eredtem a mezőny után.

– Lewe a futam után felindultan érdeklődött a magyaroknál, ki ez a Tatai. Granek István szövetségi kapitány utánozhatatlan stílusában csak annyit mondott neki: Vele nem kell törődni. Na, de a bátyja! Az nála még sokkal jobb! Ehhez a versenyhez fűződik az iménti anekdota?

– Igen, így volt. Granek István, akit, szemben Parti Jánossal, nem kedvelt a hatalom, igazságos versenyt akart. Az országos bajnokság után azon melegé­ben, Ráckevén közölte velünk, hogy majd Mexikóban egy mindent eldöntő versenyen dől el, melyikünk indulhat az olimpián. Aztán még a kiutazás előtt volt közöttünk egy kisebb incidens, ez bánthatta Tamást. Mondom, fölöslegesen, én sohasem haragudtam rá. Ahogy másra, rá sem ellenfélként, hanem vetélytársként tekintettem. Azt pedig ő sem vitathatta, hogy a mexikói párharcunkat, majd az olimpiát is nagy fölénnyel nyertem meg, amivel kielégítettem a sportolással kapcsolatos vágyaimat.

– Azért 1969-ben még harmadik lett az Európa-bajnokságon, 1970-ben megnyerte a világbajnokságot, 1971-ben pedig ezüstérmes lett. Miért nem vágott neki az 1972-es olimpiának?

– Nem mintha különösebben fontos volna, csak a tényszerűség kedvéért jegyzem meg, olimpiai címvédőként a ’69-es Európa-bajnokságra is esélyesként utaztam, sőt talán abban az évben voltam a legjobb, csak éppen Moszkvában elkerült az, ami a sportsikerekhez a tehetségen és a kitartáson felül elengedhetetlen: a szerencse. A kilences pályára kerültem a döntőben, s a rajt előtt elhúzott mellettem egy monitor, hatalmas hullámokat gerjesztve. Hiába jeleztem, hogy várjanak a rajttal. Mire átverekedtem magam a hullámokon, az élmezőny már harminc méterrel előttem járt. Az 1971-es vb-második helyemet kudarcként értékelték, a mentalitásomat és a technikámat is kritizálták. Ellenszélben miért erőlködtem volna? Engem sohasem a versengés éltetett. Kenuzni szerettem, s amire vágytam, azt már 1968-ban elértem. Nem ösztökélt különösebben, hogy másodszor is az olimpiai dobogó tetején állhassak. Különben is, más világ volt, s én sohasem tartoztam a hatalom kegyeltjei közé. Az olimpia jutalom az aranyérem után húszezer forint volt, ami szép summának, de azért nem egy vagyonnak számított. Az én kalóriapénzem kilencszáz forint volt, Lewéé az NDK-ban ezerkétszáz – márka… Az olim­piai aranyért pedig kilencvenezer márkát kapott, akkoriban egy csúcskategóriájú Mercedes úgy tízezer márkába került.

– Megbántódott tehát, ezért nem készült fel a müncheni olimpiára?

– Nem bántódtam meg, csak éppen kerültem az áskálódást. Hetvenegy után sem álltam le teljesen, hetvenkettőben még versenyeztem, de már nem a korábbi elánnal. Úgy edzettem, hogy közben építkeztem, két edzés között betonoztam. Ki is jutottam Münchenbe, csak már nem versenyzőként. A bátyám az eredményjelzők összeszerelésénél kapott munkát, vele mentem, kirándultam, élveztem az életet, felejthetetlen élmény volt.

Mexikóváros bajnokának ma már felszínes a kapcsolata a kajak-kenuval
Fotó: Mirkó István

– Aztán edzőnek állt, s onnan ment nyugdíjba, ahol elkezdett versenyezni, a BKV Előrétől. Köztudott, hogy a szintén olimpiai bajnok Novák Ferencnek ön a nevelőedzője, egyébként azonban a háttérben tette a dolgát. Edzőként sem vágyott hírnévre?

– Tagadom a tévhitet, miszerint az edző csinálja a bajnokot. Nem, ha a versenyzőből hiányzik a tehetség és az elszántság, az edző meggebedhet, akkor sem megy semmire. Novák Feri sikereire természetesen büszke vagyok, különösen arra, hogy amikor – már felnőttként – az egyik gyémántcsiszoló kollégám kipenderítette, akkor visszatért hozzám az Előrébe, s úgy ért fel a csúcsra. Az iménti hasonlatot folytatva én csak kavicsokkal babráltam, több száz gyereket neveltem a sportolás, a természet, a víz szeretetére. A legnagyobb eredményemnek azt tartom, hogy miután kineveztek szakosztályvezetővé, az Előrét az országos rangsor tizennyolcadik helyéről felhoztuk az ötödikre.

– Több magyar edzőhöz hasonlóan külföldön is megfordult, de inkább csak rövidebb, mint hosszabb ideig. Miért?

– Kínában egy három hónapos edzőképző tanfolyamot vezettem, olyan emberekből kellett edzőt faragnom, akik addig még vizet sem láttak. El kell ismernem, a kínaiaknak kiváló a mozgáskultúrájuk, a többségük három hónap alatt elsajátította az alapokat. Szerződést kínáltak ezután, de nem kértem belőle, Kína tényleg más kultúra. Olaszországban egyszer hozzáláttam a munkához, sorra jártam a klubokat, aztán meglepetésemre mégsem marasztaltak. Később az egyik olasz barátomtól tudtam meg, ők úgy értesültek, meggondoltam magam. Kiderült, a magyar szövetségtől küldtek egy lemondólevelet a nevemben, csak hogy nekik kedvesebb embert kommendálhassanak. Rövid ideig dolgoztam még Spanyolországban, de aztán hazatértem a BKV-hoz.

– Ahogy betöltötte a hatvanadik életévét, azonnal nyugdíjba vonult. Nem hiányzik a vízi élet?

– Hetente háromszor lejárok úszni a Heliába. Nagyon megváltozott a világ, amit, talán ha értek is, megszokni már nem nagyon akarok. Minden a sikerről, a pénzről szól, sztáredzők dolgoznak sztárversenyzőkkel indokolatlanul felpumpált kirakategyesületekben. Miközben hitem szerint az igazi nevelőmunka a kis műhelyekben zajlik. Ahogy például egykori tanítványom, a maratoni világbajnok Pétervári Pál itt helyben, Szentendrén irigylésre méltónak korántsem nevezhető körülmények közepette dolgozik Adolf Balázzsal, aki tizenkilenc évesen már maratoni világbajnok, sík vízen, ötezer méteren pedig ezüstérmes.

– Azért követi az eredményeket? Mit vár a magyaroktól a tokiói olimpián?

– Csak ismételhetem magam: se barátság, se harag. Nincs kapcsolatom a sportággal. Szívfájdalmam, hogy a magyar kenusok évek óta eredménytelenek az olimpiai számokban; egyelőre az is kétséges, hogy ott lesznek-e Tokióban.