Tájkép csata közben

Még a felszínen vagyok, amikor meghallom a stadionból a megafon kiszűrődő bömbölését. A néma csöndben groteszkül visszhangoznak a nevek. Dibusz, Lovrencsics, Otigba.

Az Albert Flórián út és a Könyves Kálmán körút sarkán járok, máskor már a Lurdy Háznál sem találni üres parkolóhelyet, most a népligeti felüljáró alatt is kényelmesen le tudom rakni a kocsit. Sehol egy lélek, a táj sivár, Tarkovszkij forgathatta ilyen háttér előtt a Sztalkert.

Talán majd lent, az aluljáróban, nem létezik, hogy ott ne találkozzak fradistákkal, hiszen húsz perc múlva kezdődik a Kaposvár elleni bajnoki, igaz, zárt kapuk mögött, de akkor is. Még a felszínen vagyok, amikor meghallom a stadionból a megafon kiszűrődő bömbölését, ugyanúgy elskandálja a bemondó az összeállításokat, mint ha tizenötezer fanatikus moraja töltené be a katlant, de a néma csöndben groteszkül visszhangoznak a nevek. Dibusz, Lovrencsics, Otigba…

Odalent kihalt az aluljáró, csak a falat támasztja ültében két koszlott csöves, legalább az egyikükön zöld melegítőalsó, ennyi stílusérzék még szorult a társadalom e számkivetettjébe. Az Ági presszóban öten ücsörögnek, fel-felpillantanak a sörük mellől a képernyőre, a Zöld Villám akár be is csukhatna, igaz, egy atyafi mélabúsan majszolja a kolbászát, ám ott még tévé sincs, semmi esély a meccsnézésre.

Sebaj, a Groupama Aréna bisztrója előtt vagy odabent csak lesznek mindenre elszánt, a koronavírussal is dacoló szurkolók, de csalódnom kell. Csak három srác és egy lány cigizik a bejárat előtt. Az egyikük megjegyzi: „Azt hittem, többen leszünk.” Nincs egyedül ezzel, de nincsenek többen, bemegyünk a vendéglátóegységbe, ahol összesen heten vagyunk meg a pultoskisasszony. – Én is nagyobb forgalomra számítottam – tűnődik, aztán kiméri a csapolt sört a srácoknak, nekem meg a kapucsínót.

Fotó: Kurucz Árpád

Éppen felsorakozik a két csapat az oldalvonalnál; a kis magyar abszurd akkor hág a tetőfokára, amikor a fradisták adott jelre felemelik a kezüket, és kiintegetnek a nem létező közönségnek. Egy jelenet jut eszembe egy minapi NBA-meccsről, LeBron James dobott technikai büntetőt, senki sem volt körülötte, de miután a gyűrűbe küldte a labdát, pacsizott a négy égtáj felé a fantomokkal, már csak úgy megszokásból.

Az ember azt hinné, ezt már nem lehet fokozni, de téved, mert a labdaszedő gyerekek kifeszítik az UEFA által nyilvánvalóan megkívánt hatalmas molinót, rajta az obligát felirattal: „A gyűlölet nem pálya!” Láthatóan a kutyát sem zavarja, hogy nincs, aki gyűlölködjön, mert a nézőtér kong az ürességtől.

Aztán elkezdődik a meccs, egy darabig még próbálom a képernyőn tartani a tekintetem, de kétségbeejtően hangulattalan a meccs. A 38. percben az egyik sörözgető srác diadalordítása ver fel szendergésemből: „Góóóól!” Az ismétlésnél látom, hogy Boli beveri a labdát a rövid felsőbe, konstatálom, hogy itt már csak a különbség a kérdéses, kifizetem a kávémat, és csak otthon tudom meg, hogy 5-0-ra nyert a bajnokaspiráns.

Jó eséllyel egy darabig az utolsó bajnoki fordulóban.