– Szia, rég láttalak, de már messziről, a mozgásodról megismertelek.
– Én meg a hajódról… Helló. Örülök, hogy összefutottunk, ismerősökkel most jobbára csak a vízen találkozom. Mennyit mész?
– Csak egy Angyali-kört, még bennem van a tegnapi tizenhat kilcsi. Ebben a korban…
Életkép a Ráckevei-Dunáról. Szó szerint… Ott, ahol ezekben a hetekben is viszonylag pezseg az élet. Dacára annak, hogy a központi rendelkezéseket betartva az egyesületek bezártak, szervezett formában még kajakozni és kenuzni sem szabad. Ez alól érthetően kivételt jelentenek a válogatott versenyzők, akik két helyszínen – Csepelen, a Kolonics György Vízisport Központban és a dunavarsányi edzőtáborban – készülnek egyfelől teljes elzártságban, a vízen mégis lényegében teljes szabadságban.
Önállóan azonban azok, akik meg tudják oldani a vízre szállást – és vízparti településen miért ne tudnák? –, egyre nagyobb számban elégítik ki mozgás- és szabadságvágyukat a vízen. Ott ugyanis legfeljebb azt kockáztatja az ember – ha éppen ismerkedik a sportág alapjaival –, hogy megmártózik az áprilisban még meglehetősen hűs habokban, az ajánlott távolságtartást magában a húzásszélesség garantálja, s ha netán egyszerre, egy időben szállna vízre mindenki gyerektől az aggastyánig, profitól az amatőrig, akkor is nagyon gyér lenne a népsűrűség.
Hogy kajakozni, kenuzni, „vízisportolni” jó, azt eddig is tudtuk, a járvány idején pedig egyenesen nagyszerű. Felszabadító élmény. Amiért néhányan elismerésre méltó áldozatot is hoznak.
Ráckevén a vízi embereknek feltűnt, hogy egy furgon nap mint nap leparkol a Kagylós strandon, a tetőcsomagtartón négy kenuval. Hamarosan annak is híre ment, hogy Törökbálintról jönnek kenusok, csak hogy itt evezhessenek. A helyi klub mindenese – tulajdonosa, elnöke, vezetője, edzője –, Buday Mátyás mesélt az ingázásuk hátteréről. (A sportágban járatosaknak nem véletlenül ismerős e név, Mátyás nagybátyja nem más, mint Buday Tamás korábbi világbajnok kenus, aki aztán a kanadai válogatott szövetségi kapitánya volt évtizedeken át.)