A fizetési plafon az összes amerikai major sportot érinti, és annyira szerteágazó, hogy a sportlap a teljesség igénye nélkül, leginkább az NBA-re fókuszálva megpróbálja bemutatni, pontosan mi is az, ami a játékoskeretek feltöltésének alfáját és ómegáját jelenti. A rendszer különbözik az összes többi amerikai profi ligáétól, hiszen míg az NFL-ben (amerikai futball), az NHL-ben (jégkorong) és az MLS-ben (labdarúgás) a „kemény” szabályok érvényesülnek, továbbá az MLB-ben (baseball) nincs küszöb, ugyanakkor létezik luxusadó, amellyel pluszköltségekbe verik a takarójukon túl nyújtózkodó gárdákat, addig az NBA-ben engedékenyebbek a „sapkás” regulák, és a luxusadó is működik.
Az NBA-ben a játékosoknak adható fizetések mértéke sok tényezőtől függ, ezek közül talán a legfontosabb, hogy milyen hamar választották ki a drafton, és mennyi ideje pattogtat a profi ligában. Annál nagyobb összegeket lehet zsebre tenni, minél nagyobb tapasztalattal rendelkezik az illető. Ám ezt a szabályt is meg lehet kerülni, ha az adott kosárlabdázó „designated player”, vagyis kiválasztott játékos. 2011-ben tették bele a kollektív szerződébe, hogy egy csapat egy újoncszerződését taposó játékosának és egy másik franchise-tól érkezőnek is extra szerződéshosszabbítást ajánlhasson. A kiválasztott játékos szerepe az MLS-ben még hangsúlyosabb. 2007-ben David Beckham volt az első, aki e szabály alapján írta alá a szerződését, és nem számított bele a Los Angeles Galaxy fizetési plafonjába. Így zsebre tehetett évi 6,5 millió dollárt, többet mint a csapattársai összesen.
Visszakanyarodva az NBA-hez, az utóbbi esztendőkben súlyosan túlköltekező Golden State Warriors esetében 45 millió dollár lehet a büntetés, a luxusadó, ami kapásból 160 millió dollárnyi fizetési költség, és akkor a szabadon igazolható játékosok piaca még ki sem nyitott, tehát alaposan át kell strukturálni az elmúlt öt év legjobb gárdáját.
