Közös pályánk a Kárpát-medence

A címben szereplő – mondjuk így – jelige alatt éveken át rendszeresen publikáltunk cikkeket a külhoni magyarság sportéletéről, s ha a mottó idővel le is kopott, a tartalom változatlan, hiszen a dunaszerdahelyi, sepsiszentgyörgyi és topolyai futballklub folyamatosan témát szolgáltatva a magyar labdarúgás szerves részét képezi. A közös örökség persze ennél is gazdagabb, a szomszédos országokban született magyar sportolók – akár magyar színekben érték el sikereiket, akár nem – az összetartozás örök legendái.

Szabó Katit eget verő ünneplésben részesítette 1983-ban a BS közönsége Fotó: Tumbász Hédi Forrás: Nemzeti Sport/Tumbász Hédi

De semmi esetre se kezdjünk számháborúba, mert az sehová sem vezet. Ahogy a közös haza, a közös pálya is fenn, a magasban, a lelkekben él. Egy-egy éremnél, szép eredménynél többet elmond az összetartozásról, hogy mit jelentett és mit jelent még ma is az erdélyi magyaroknak a román válogatott feletti győzelem vagy éppen a tőle elszenvedett vereség, hogy a jégkorong a székely identitás részévé vált, hogy a zentai Györe Lászlónak akkor is szurkolunk, ha szerb színekben versenyez és a nemzetközi teniszvilág ­Laslo Djere­ként ismeri.

A sikereink és vereségeink, veszteségeink is közösek. Együtt leszünk tőlük többek és erősebbek, ahogy kevesebbek és gyengébbek is. Igenis közös pályánk a Kárpát-medence.

Szegényebbek lennének nélküle

Bár Guczoghy György „csak” ezüstéremig jutott lólengésben, a Budapest Sportcsarnok közönsége magyar győzelemnek is örülhetett az 1983-as világbajnokságon. A világ akkor fedezte fel a női tornasport új üdvöskéjét, a magyar közönség pedig a proletár internacionalizmust félretéve, eget verő ünneplésben részesítette a „román” Ecaterina Szabót. A zágoni Szabó Katit, aki egy évre rá a Los Angelesben szerzett négy arany- és egy ezüstérmével végleg bevonult a sporttörténelembe ama exkluzív ötös tagjaként – a szovjet Larissza Latinyina, Keleti Ágnes, a csehszlovák Věra Čáslavská és az amerikai Simone Biles társaságában –, akik egyazon olimpián négy aranyérmet nyertek női tornában. A sportágba korábban, 1974 tavaszán, alig hatévesen érkezett meg. A román tornasport bajnokneveldéjének szánt Onești-en – a hajdani Ónfalván – nagycsoportos óvodásként ide-oda kallódott, csinálta, amit a többiektől látott, és nagyon sokat sírt. Egyvalaki akadt, aki megértette őt és a könnyeit: Ghioane Mária néni. A tornalíceum bentlakásában az ágyneműk mosásával-vasalásával megbízott magyar csángó asszony egy személyben „tehet” róla, hogy a románul egy szót sem tudó Kati nem szökött meg Ónfalváról. Jót tett vele vagy sem, ma már lehetetlen megítélni. Az érmek mögül nézve kétségtelenül jót. Miközben Kati magyar identitása folyamatosan kopott – hogyan is történhetett volna másként… –, mint azon kincseké, amelyeket Trianonban a környéken létrejövő új államoknak ajándékoztak. Kötelességtudó, szeretetre méltó emberként, nem utolsósorban eredményeket szállító tornászként legfeljebb pályafutása végén érezte magyarsága hátrányait. Franciaországban él, sűrűn hazalátogat Zágonba, ahol élő legendaként kezelik. A világ magyarsága sajátjaként tekint rá, és ez rendben is van így. Négy olimpiai aranya melletti legfőbb érdeme: élő bizonyítéka annak, hogy az elszakított magyarok és örököseik nélkül az utódállamok is jóval szegényebbek lennének. (Cs. S.)