Noha egy hónapon át küzdött a koronavírussal, amikor újraindult az olasz bajnokság, Dybala csúcsformában tért vissza, zsinórban négy bajnokin – eleveníti fel a Képes Sport a technikás argentinról írott portréjában. A teljes idényt tekintve sem lehet panasz a teljesítményére, 17 góllal és 13 gólpasszal, úgy látszik, megtalálta a helyét Cristiano Ronaldo mellett.
Messiért rajong, Ronaldót csodálja
Pedig egy éve ilyenkor még a távozását fontolgatta a Juvéból. Cristiano Ronaldo érkezésével ugyanis 10-re esett a góljai száma.
„Cristiano olyan játékos, akitől sokat tanul az ember. Győztes típus, ettől te is győztes leszel. Szükségtelen is mondani, hogy hihetetlenül professzionális játékos. Ahogy a karrierjét alakította, ahogy sorra nyerte a trófeákat, az elismeréseket, mindent, amit elért, önfeláldozással és kemény munkával tette. Így csak csodálatot érezhetünk iránta és próbálhatunk tanulni tőle.”
Dybala arról is szólt, hogy egy másik csapattársa, Lionel Messi milyen Ronaldóhoz képest.
„Nagy különbséget látok kettejük között, de nem mérném őket egymáshoz. Jobb inkább élvezni a játékukat és tanulni tőlük. Hihetetlen játékosok, a legjobbak a történelemben, mindenki örökre emlékezni fog rájuk, és nekem megvan a lehetőségem, hogy beszéljek velük, tanuljak tőlük és egy pályán játsszak velük.
Leo olyan természetesen játszik, hogy az emberek sokszor azt hiszik, könnyű, amit csinál, pedig lehetetlenség, ahogy mozog, ahogy átugrik játékosokon, ahogy könnyedén átcselezi magát a védőkön.
Kevés szó esik arról, hogy ő is nagyon profin végzi a feladatát, márpedig ő edzésen is lenyűgöző. Nagyon jó ezzel a két »szörnnyel« együtt dolgozni.”
Édesapja elvesztése miatt fiatalon kellett felnőtté válnia
Dybala pályafutásában egy családi tragédia fontos szerepet játszott. Adolfo, az édesapja 2008-ban halt meg rákban, Paulo 15 éves sem volt akkor. Nagyon nehéz időszak volt ez nemcsak neki, hanem az egész családjának. A legnagyobb támogatóját és szurkolóját vesztette el.

Fotó: MTI
„Nem tudom megmondani, mi történne, ha még mindig itt lenne. Talán minden ugyanígy történt volna, talán nem, talán másképp éltem volna meg. Szerencsére az életemben képes voltam továbbmenni, még ha nem is volt könnyű tovább küzdeni azért, amit szeretek, a futballért. Ez volt, ami a legboldogabbá tett, futballozni, a labdával lenni, a csapattársaimmal, a barátaimmal tölteni az időt. A futball ezt adta nekem. Nagy csapás, igen kemény csapás érte akkor a családunkat. Bizonyos szempontból hamarabb kellett felnőtté válnom ebben a helyzetben, és szerettem volna mindent, amit megtanultam, a helyeket, ahol jártam, az embereket, akikkel találkoztam, megosztani az apámmal. De valahogy tudom, hogy ő mindig velem van. Mindig azt érzem, amikor játszom, amikor ott vagyok a pályán, hogy ő ott van mellettem, és ettől még inkább élvezem ezt a csodálatos játékot.”