Két aranyérmet is elloptak a dzsúdóslegenda Hajtós Bertalantól

Az Európa-bajnokságokról van hat érme, közte két arany, olimpiai és vb-ezüstérmes, s bizony nem a hétfőn 55. születésnapját ünneplő Hajtós Bertalanon múlt, hogy ez a kollekció nem fényesebb. Ami az 1992-es barcelonai ötkarikás játékok cselgáncsversenyein a 71 kg-os súlycsoport döntőjében történt, örökre sötét folt marad a sportág krónikájában.

20200922 MN Budapest Hatós Bertalan cselgáncs iskola JUDO Magyar Nemzet fotó:Mirkó István

– Éppen tíz éve, negyvenöt évesen bronzérmes lett a masters világbajnokságon. Ilyen sokáig a tatamin tartotta a szíve?

– Egyáltalán nem erről volt szó. Azt a vb-t Budapesten rendezték, és Nagy György, a Magyar Judoszövetség főtitkára egy sajtótájékoztatón bedobta a nevemet, hogy én is indulok, én pedig néztem nagyokat, mert erről addig szó sem volt. De végül tényleg rávettek, hogy induljak el, volt három hetem, hogy leadjak tizenöt kilót, így tudtam beférni a kilencvenkilósok közé. Akkor már tíz éve nem edzettem normálisan, csak edzéseket tartottam.

– A sydney-i ötkarikás játékok évében, 2000-ben vonult vissza, és majdnem kijutott a negyedik olimpiájára is. Bántotta, hogy végül nem vitték ki?

– A kvalifikációs ranglistán volt annyi pontom, hogy az akkori szabályok szerint mehettem volna, de Tölgyesi Krisztián még több pontot szerzett, ha ezt nézzük, jogosan indult ő. Helyezetlenül végzett, s talán nekem még harmincöt évesen is több sanszom lett volna a rutinommal, ezt azonban már soha nem tudjuk meg.

– Két évvel korábban, 1998-ban Európa-bajnok lett Oviedóban, már a 81 kg-ban, és tulajdonképpen két Eb foglalja keretbe a pályafutását, hiszen már 1986-ban Eb-t nyert Belgrádban, ott a 71 kg-ban, és ez is maradt a súlycsoportja.

– Az oviedói arany hatalmas elégtételt jelentett nekem, mert jó néhányan voltak, akik azt hangoztatták, hogy már belefásultam a dzsúdóba, kiégtem. Sikerült megmutatnom, hogy mégsem, pedig az nagyon kemény Eb volt. Akkor vezettek be új súlycsoportokat, és én már nem akartam fogyasztani a 73 kg-ra sem, ezért felmentem a 81-be. Ahova viszont sokan lejöttek a 86-ból, mint például a holland Európa-bajnok Arens, de az elődöntőben éppen őt vertem meg. Egyébként igaz, hogy csak két Eb-aranyam van, de háromnak kellene lennie.

– Amennyiben?

– Az 1989-es Eb döntőjét Helsinkiben, egy hazai versenyzővel, Korhonennel küzdöttem, akit előtte is, utána is megvertem, de ott a szovjet, vagyis grúz vezetőbíró és a francia oldalbíró elcsalta a meccsemet. Hiába dobtam ippont, csak jukót adtak rá, az ellenfelemnek pedig a nagy semmire írtak be egy jukót, a végén pedig egy kokát. Az NDK-s bíró tiltakozott, egymaga azonban semmit sem tehetett. Hatalmas botrány lett, az egyik csapatvezetőnk kis híján leütötte a grúzt. A francia szerintem egyszerűen csak bosszút akart állni, amiért az elődöntőben megvertem az olimpiai bajnok honfitársát, Alexandre-t. A grúzról aztán később kiderült, hogy megvesztegették, megtalálták nála a finnek köszönőlevelét egy arany nyaklánccal, örökre eltiltották. A pályafutásom során nem nagyon volt szerencsém a bírókkal...

A jövő generáció elterelheti a bajnok figyelmét a régi sérelmekről
Fotók: Mirkó István

– Bevallom, ezt a történetet még nem hallottam, bizonyára nem is sokan ismerik, nem úgy, mint az 1992-es, barcelonai olimpia égbekiáltó igazságtalanságát. Négy ippongyőzelemmel jutott be a fináléba, ahol bírói döntéssel veszített, a tajvani és a lengyel oldalbíró is érthetetlenül a japán Kogát ítélte jobbnak. A döntő után egy bírói szeminárium újranézte a meccset, ott sem volt kérdés, hogy önnek kellett volna nyernie.

– Volt egy akcióm, amire lehetett volna jukót vagy akár vazarit is adni, de nem adtak rá semmit. Az pedig teljesen egyértelmű, hogy én voltam az aktívabb, engem kellett volna kihozni győztesnek. Nem értettem, hogy miért nem így történt, a döntés után azonban nem lehetett mit tenni, óvásra sem volt lehetőség.

– Megnéztem a korabeli újságokat, a döntő után két nappal fegyelmezetten vette tudomásul a történteket.

– Mi más tehettem volna, csak az atyaúristenhez mehettem volna reklamálni, de oda nem akartam, és egy ideig még most sem akarok…

– A mai tanítványai ismerik ezt a történetet?

– Persze, megesett, hogy a nyári táborokban le is játszottam nekik a döntőt. Azért én az olimpiai ezüstre is büszke vagyok. Ha a kiutazás előtt megkérdezik, aláírom-e, azonnal belementem volna. Más kérdés, hogy utólag már más a helyzet, mert nagyon megdolgoztam azért az aranyért, és megérdemeltem volna. S hiába mondják rengetegen, hogy „Berci, te a mi szemünkben olimpiai bajnok vagy”, erről sajnos nincs papírom.

– Miskolcon nőtt fel. Kemény környéken, ahol hasznos volt, ha egy gyerek dzsúdózni járt?

– Annyira nem volt vészes, és ha akkoriban a rendőrök kimentek egy zűrösebb házhoz, akkor ott vigyázzba álltak az emberek. Szóval, én nem azért kezdtem el cselgáncsozni, hogy megvédjem magam. Először kajakozni kezdtem, apám azonban abbahagyatta velem, azt mondta, hogy inkább a tanulással foglalkozzam. Aztán egyszer testnevelésóránk volt, és bejött a terembe egy cselgáncsedző, Nagy József, aki ott tartott edzést, és ottfelejtett valami papírt. Mellékesen néhányunktól megkérdezte, hogy lenne-e kedvünk dzsúdózni. Ha akkor nem jön be a terembe, talán soha nem leszek cselgáncsozó, sokszor ilyen véletlenen múlnak a dolgok. Persze, apámat megint meg kellett győznöm, hogy engedjen edzésekre járni.

– Húszévesen már felnőtt Eb-döntőbe jutott, nyilván már általános iskolásként kitűnt a tehetségével.

– Biztos jó géneket is örököltem, mert hívtak atletizálni, kézilabdázni és focizni is, nem voltam ügyetlen gyerek. Cselgáncsban tizenegy évesen kezdtem el versenyezni, most nem is tudom, hogy milyen korcsoportban – serdülő, diák vagy úttörő volt –, de négy év múlva már ifiválogatott voltam. Emlékszem, kivittek bennünket az NDK-ba, Suhlba egy nemzetközi versenyre, és az ifi magyar bajnoki aranyakkal sokan azt hittük, hogy ott is mi leszünk a királyok. De a keletnémetek meg a szovjetek úgy elvertek bennünket, mint a jég a határt. Ez jó lecke volt, rádöbbentett bennünket arra, hogy még rengeteg munka vár ránk. A junior korosztálynál aztán Keserű József lett a szövetségi kapitány, attól kezdve indult meg igazán a pályafutásom, s utána is együtt maradtunk Józsival. Mi több, most is együtt dolgozunk, a Rákosvidéke Hajtós Diáksport-egyesületnek ő az elnöke.

– Hogy megy a klubjának?

– Éppen húsz éve vagyunk a palettán, ismernek bennünket, talán mondhatom, hogy hívószó a nevem. Restellem, de nem tudnám megmondani, hogy a különböző korosztályokban hány országos bajnokom van, nyolcvan vagy száz. Jelenleg száztíz gyerekkel dolgozunk, köztük az ifi vb-3., ifi Eb-2. Tóth Benedekkel, aki tavaly tizenkilenc és fél évesen lett bronzérmes az U23-as Eb-n. A 81 kg-ban itthon Ungvári Attila mögött ő a második ember, övé a jövő. De ez igaz az ifiknél szintén vb-3. és Eb-2. Feczkó Csanádra, valamint az ifi Eb-2. Farkas Bencére is.

– Akkor tehát most minden szép?

– Ez nem mondanám, mert több szekértáborra oszlott itthon a dzsúdó. Már negyven éve is azt hallottam, hogy fogjunk össze, dolgozzunk együtt, de ez sehogyan sem akar megvalósulni. Emlékszem, még 2004-ben arra kértem Tóth Lászlót, aki maga is cselgáncsozó volt, viselje a szívén szeretett sportágunk sorsát, és úgy vezesse a Magyar Judoszövetséget elnökként, hogy az mindenkinek jó legyen. De leginkább úgy vezeti, hogy neki jó legyen… Ami pedig a szakmai vezetést illeti, a jelenlegi szövetségi kapitányokat nem pályázat útján választották, hanem kinevezték őket, ott ragadtak a posztjukon, és csak a saját versenyzőikkel foglalkoznak. Tavaly Celjében, az Európa-kupán a szövetségi kapitány a délutáni program helyett elment a termálfürdőbe, Oberwartban pedig, miután a saját versenyzői kiestek, egyből beült az autóba, és hazajött, ott sem nézte meg a magyar vonatkozású érmes meccseket. Hát, hogy lenne így minden szép?!