Marco Rossi szemei

Neki fájnia kellett, hogy a csapat nem úgy játszott, és nem azt játszotta, amit a felkészülés alatt megbeszéltek és gyakoroltak.

Marco Rossi, noha sztár, megmaradt futballedzőnek Fotó: MTI/EPA/Boris Pejovic

Amikor Marco Rossi megjelent a képernyőn, az arca kimondottan savanyú volt. Pedig várhattuk, hogy fülig érő szájjal beszél majd arról, hogy az eredményt tekintve könnyebben nyerte meg a csapata a bolgárok elleni meccset, mint azt előtte elképzelte. Ha jól belegondolunk, szövetségi kapitányként alighanem ez volt a legfontosabb, a legnagyobb tétre menő mérkőzése. Ez nem selejtező csoport, ahol egy ideig lehet javítani, ez egy ki-ki meccs volt, amelyen vagy elbuksz vagy megdicsőülsz, harmadik megoldás, további reménykedés nincs.

Ehhez képest Marco Rossi már-már lehangoltan állt a kamera elé. Nem látszott rajta, hogy kiugrana a bőréből örömében, holott tényleg minden oka meglett volna rá. Láthattuk később, a Budapesten összegyűlt szurkolók annál önfeledtebben ünnepeltek, az ő nevét is skandálták, amiről persze akkor még nem tudhatott.

A különbség az, hogy ő nem szurkoló, hanem szövetségi kapitány. Neki tudnia kell az eredmény mögé is látni.

Ez habitus kérdése is. Sokat megélt újságíróként néhány évtizede előfordult, hogy nagyokat pislogva hallgattam az éppen hivatalban lévő kapitányunkat a soros mérkőzés után. Olyan kifejezéseket használt, hogy nem szeretett volna az ellenfél bőrében lenni a második félidő egyik szakaszában, hosszasan taglalta, hogy örömmel látott biztató jeleket a jövőre nézve, Kovács I és Kovács II között remekül működött a kapcsolat a jobb oldalon, arról nem is szólva, hogy mi vezettünk, ráadásul tudatosan felépített akció végén, amit begyakoroltak az edzőtáborban. Amúgy vesztes meccsről jöttünk hazafelé, 7-1-re kaptunk ki.

Így is lehet, bár ebből – mint most is – inkább anekdota válik, mint szakkönyvbe illő fejezet. Zöldfülű tollforgató voltam, amikor egy akkor még fiatalnak számító, mára legendává emelkedett edző, bizonyos Garami József elmesélte, az egyik meccs után teljes meggyőződéssel nyilatkozta a Népsportnak, hogy csapata vereségének oka a kárára sokat hibázó, elfogult játékvezető. Aludt egyet, másnap megnézte a meccs felvételét, és döbbenten látta, a játékvezető lényegében tökéletesen végezte a munkáját. A tanulság: az edzőnek azt kell látnia, ami a pályán történik, nem pedig azt, amit látni szeretne.

Ebből vizsgázott jelesre csütörtökön este Marco Rossi. Ízig-vérig komoly edzőként viselkedett és beszélt. Mondandójának a lényege az volt, hogy az egyik szeme sír, a másik nevet, előbbi az eredmény, utóbbi a játékunk színvonala miatt. És az előbbi nála nem írta felül az utóbbit. Mindenki más bátran mondhatja, kit érdekel a játék, a lényeg a továbbjutás, a színvonal hamar feledésbe merül, az évkönyvekbe csupán az eredmény kerül be, ami amúgy igaz is, ám a szövetségi kapitány, ha hiteles szakember, akkor nem érheti be ennyivel. Neki fájnia kellett, hogy a csapata nem úgy játszott, és nem azt játszotta, amit a felkészülés alatt megbeszéltek és gyakoroltak, és neki tudnia kell, ha ez legközelebb is így lesz, akkor a mai boldogságot gyorsan felváltja a bánat.

A magyar válogatott még nem ért révbe, a szófiai siker csupán részeredmény. Marco Rossi az örömködés helyett már a november 12-i, Izland elleni tényleg mindent eldöntő mérkőzésre gondolva értékelte a csütörtöki meccset. És mint kiderült, azt látta, ami történt, nem azt, amit nagyon szeretett volna.

És ő emiatt is hiteles.