Amikor Marco Rossi megjelent a képernyőn, az arca kimondottan savanyú volt. Pedig várhattuk, hogy fülig érő szájjal beszél majd arról, hogy az eredményt tekintve könnyebben nyerte meg a csapata a bolgárok elleni meccset, mint azt előtte elképzelte. Ha jól belegondolunk, szövetségi kapitányként alighanem ez volt a legfontosabb, a legnagyobb tétre menő mérkőzése. Ez nem selejtező csoport, ahol egy ideig lehet javítani, ez egy ki-ki meccs volt, amelyen vagy elbuksz vagy megdicsőülsz, harmadik megoldás, további reménykedés nincs.
Ehhez képest Marco Rossi már-már lehangoltan állt a kamera elé. Nem látszott rajta, hogy kiugrana a bőréből örömében, holott tényleg minden oka meglett volna rá. Láthattuk később, a Budapesten összegyűlt szurkolók annál önfeledtebben ünnepeltek, az ő nevét is skandálták, amiről persze akkor még nem tudhatott.
A különbség az, hogy ő nem szurkoló, hanem szövetségi kapitány. Neki tudnia kell az eredmény mögé is látni.
Ez habitus kérdése is. Sokat megélt újságíróként néhány évtizede előfordult, hogy nagyokat pislogva hallgattam az éppen hivatalban lévő kapitányunkat a soros mérkőzés után. Olyan kifejezéseket használt, hogy nem szeretett volna az ellenfél bőrében lenni a második félidő egyik szakaszában, hosszasan taglalta, hogy örömmel látott biztató jeleket a jövőre nézve, Kovács I és Kovács II között remekül működött a kapcsolat a jobb oldalon, arról nem is szólva, hogy mi vezettünk, ráadásul tudatosan felépített akció végén, amit begyakoroltak az edzőtáborban. Amúgy vesztes meccsről jöttünk hazafelé, 7-1-re kaptunk ki.
Így is lehet, bár ebből – mint most is – inkább anekdota válik, mint szakkönyvbe illő fejezet. Zöldfülű tollforgató voltam, amikor egy akkor még fiatalnak számító, mára legendává emelkedett edző, bizonyos Garami József elmesélte, az egyik meccs után teljes meggyőződéssel nyilatkozta a Népsportnak, hogy csapata vereségének oka a kárára sokat hibázó, elfogult játékvezető. Aludt egyet, másnap megnézte a meccs felvételét, és döbbenten látta, a játékvezető lényegében tökéletesen végezte a munkáját. A tanulság: az edzőnek azt kell látnia, ami a pályán történik, nem pedig azt, amit látni szeretne.
