– Amikor azt mondom, Fortuna is velünk volt, azonnal beugrik az én időmből a finnek elleni utolsó csoportmeccs. Azon úgy szereztük meg a pótselejtezőt érő második helyet, hogy az utolsó percekben a gólunk előtti három labdaérintés mind az ellenfélé volt, most Loic Nego egyenlítése előtt volt hasonló a helyzet. A szerencsét ez a válogatott remekül lovagolja meg, és meg is dolgozott érte. Ezek a fiatal legények már másfajta futballisták, mint az én időmben voltak. Erősebb bajnokságokban edződnek és szereznek rutint, magabiztosabbak, olyan közegből jönnek haza, ahol megbecsülik, nem csak kritizálják őket, férfiasabbak, és mindez érződik a teljesítményükön is. Az Izland elleni taktikai finomságokat most hagyjuk! Beszélhetnénk a szerkezetről, de felesleges: az például milyen szerkezet, hogy a végén már négy csatár is ott szorgoskodott a pályán? Tudom, a többség most Szoboszlairól beszél, természetesen okkal, de én kiemelném Szalai Attilát, aki remekül teljesít a védelemben. Az édesapja a játékosom volt Vácott, és az alma nem esett messze a fájától, a fiú ugyanolyan megbízható, és ugyanúgy gond nélkül használható a védelem több posztján, mint az apja. Sallai Roland eleinte, amikor még itthon játszott, nem tetszett, de rengeteget változott az előnyére. Meghatározó ember lett, keményedett, jól lő, beérett futballistaként. Nagyon sajnáltam Gulácsi Pétert a hibájáért. Jól döntött, mert azt a labdát nem kiütni, hanem fogni kellett, de valamiért oldalról próbálta megtenni, ezért csúszott ki a kesztyűjéből. A hiba benne van a kapusok életében is, a lényeg, hogy az a hiba ne döntő legyen, és a csapat most gondoskodott erről. És ne felejtsük el: Gulácsinak nagy szerepe van abban, hogy a válogatott egyáltalán eljutott a pótselejtezőig. Minden elismerésem a csapatnak, és persze Marco Rossi is rászolgált, aki jó választás volt erre a posztra, együtt él a magyar futballal, és szemlátomást élvezi nálunk a munkáját.
