– Kis túlzással semmit sem változott az elmúlt évtizedekben: miként tartja karban magát, hogy ilyen fantasztikusan fitt?
– Nincs benne semmi mágia. Hacsak annyi, hogy fizikailag és lelkileg is frissen tartom magam. Ha az ember nem figyel magára, ha nem szán elég időt a testére, a szellemi frissességére, előbb-utóbb fásult lesz. Sokkal fiatalabbnak érzem magam a koromnál, talán azért is, mert rendszeresen edzem a felsőtestemet, eljárok futni, kerékpározni. Hol a Margitszigeten, hol a Normafánál futok vagy éppen tekerek. Ha ezt titoknak lehet nevezni, az lenne a tanácsom: figyeljünk oda magunkra!
– Ha valaki gyerekkorában azt mondja, hogy a kis Lotharból aranylabdás és világbajnok futballista lesz, elhitte volna?
– Fenéket! Kinevetem. Persze voltak álmaim, a fantáziám gyakran elkalandozott, de eszembe sem jutott, hogy egyszer a világ legjobbja lehetek. Gyerekként a helyi csapatba szerettem volna bekerülni, tinédzserként már a német válogatottba, tizennyolc évesen pedig világraszóló karrierről álmodtam. És sikerült!
– Minek köszönheti?
– Az elhivatottságomnak. Nem én voltam a korosztályom legtehetségesebb tagja, de hogy én akartam legjobban a sikert, az biztos. Sosem adtam fel. Edzések után is kint maradtam melózni, akkor már tisztában voltam vele, mindenben én szeretnék a legjobb lenni. A lépcsőfokokat is jókor vettem, és valahogy mindig a legjobb pillanatban váltottam. Mönchengladbachból a Bayern Münchenbe, majd az Interbe igazoltam, mehettem volna hamarabb is, de mindig megvártam, amíg úgy éreztem, készen állok az újabb kihívásra.
Fotó: MTI/Szigetváry Zsolt
– A Bajnokok Ligája-győzelmen kívül mindent elért, amiről futballista álmodhat. Nagyon hiányzik a BL-trófea?
– Mindent nem nyerhet meg az ember, az csak nagyon keveseknek adatik meg. Huszonkét évig játszottam a legmagasabb szinten, ennyi idő alatt rengeteg trófeát nyertem. Egyértelmű, a BL-győzelemmel lett volna teljes a karrierem, de így is büszke lehetek arra, amit a sorstól kaptam. Szóval, semmilyen hiányérzetem sincs a pályafutásommal kapcsolatban.
