Milák Kristóf edzőjének, Selmeci Attilának szívből jövő nyilatkozata után Sós Csaba szövetségi kapitány azt közölte Márton Richárddal, hogy szüksége van rá Tokióban a mixed vegyesváltóban, és az sem kizárt, hogy szerepet ad a Budafóka úszójának a nagyobb kihívást jelentő 4×200 méteres gyorsváltóban is. Biczó ugyanakkor megmaradt kitartó edzőtársaknak.
– Fel vagyok dobva, és áldom az eszemet, hogy az Európa-bajnokság után nem eresztettem le. Mindent majdnem úgy csináltam, mint ha jómagam is az olimpiai csapat tagja lennék, bár az is felötlött bennem, hogy ha már így jártam, az edzésmunkát majd valamikor az olimpia után is folytathatnám. Feltéve, hogy nagy kedvet érzek hozzá. Most viszont, hogy a kapitány azzal lepett meg, hogy beállított a vegyesváltóba, általános tartalékként pedig a gyorsváltóban is a bevethető úszók közé sorol, valósággal megtáltosodtam. Elképesztően jól megy az úszás! – nyilatkozta az SzPress Hírszolgálatnak a 21 esztendős, Miláknál egy évvel idősebb Márton Richárd, akit senki sem emleget Richárdként, csak Ricsiként.

A 180 fokos fordulat után nemcsak az történhet meg Mártonnal, hogy a bravúrra is képesnek tartott 4×200 méteres gyorsváltó „legénységét” erősítheti, hanem annak tagjaként egy szép emléket idéző sprinternégyes nosztalgia-partijának a résztvevője is lehet. Négy évvel ezelőtt ugyanis Indianapolisban, a junior világbajnokságon az amerikaiakat egyetlen századmásodperccel megelőzve, korosztályos világcsúcsot javítva győzött a magyar csapat a 4×200 méteres gyorsváltóban. A nyerő négyesből Milák Kristóf, Holló Balázs, Németh Nándor és Márton is a Tokióba készülő úszóválogatott tagjai. Mindez a boldogság egy olyan úszót érhet, aki tavaly januárban egy lépésre, úszónyelvre fordítva, egy karcsapásra volt attól, hogy hátat fordítson a sportágának, januárban néhány nappal az indulás előtt lemondta a thaiföldi edzőtábort.

– Nem én voltam az első, aki holtpontra jutott, és akinek tele lett a hócipője a hajnali ébresztőkkel, a lemondásokkal, és minden rosszal, amit az úszásba bele lehet magyarázni. Sok úszó fejében fordult már meg egy rossz pillanatban, hogy minek is ez nekem, miért hajtom magamat, ha nem jutok egyről a kettőre. És én pontosan erre a vágányra tévedtem. Nem leányálom hetente tízszer nekifeszülni az edzéseknek, öt-öt és fél órát faltól falig tempózni, és a munkát még a konditeremben is folytatni. Erős mehetnék fogott el, üzentem is, hogy engem ne várjanak a repülőtéren. Az edzők és a szövetségben dolgozók nyomban küldtek a riasztást Wladár Sándornak, a MUSZ elnökének, aki menten hívott, és jó egy órán át érvelt a maradásom mellett. Nem úgy szólított meg, mint egy főnök, hanem sporttársamként, olimpiai aranyérmesként, és ami megfogott, emberként, emberbaráti szavakat használva. Úgy éreztem magamat a hosszú telefonbeszélgetés végén, mint a hajótörött, akinek mentőövet dobtak. Ha akkor Sanyi bácsi, mert nekem az, nem fordít vissza, és nem nyúl a hónom alá, valószínűleg elsüllyedek, és az úszóberkekben gyorsan el is felejtették volna a nevemet.