– Nem én voltam az első, aki holtpontra jutott, és akinek tele lett a hócipője a hajnali ébresztőkkel, a lemondásokkal, és minden rosszal, amit az úszásba bele lehet magyarázni. Sok úszó fejében fordult már meg egy rossz pillanatban, hogy minek is ez nekem, miért hajtom magamat, ha nem jutok egyről a kettőre. És én pontosan erre a vágányra tévedtem. Nem leányálom hetente tízszer nekifeszülni az edzéseknek, öt-öt és fél órát faltól falig tempózni, és a munkát még a konditeremben is folytatni. Erős mehetnék fogott el, üzentem is, hogy engem ne várjanak a repülőtéren. Az edzők és a szövetségben dolgozók nyomban küldtek a riasztást Wladár Sándornak, a MUSZ elnökének, aki menten hívott, és jó egy órán át érvelt a maradásom mellett. Nem úgy szólított meg, mint egy főnök, hanem sporttársamként, olimpiai aranyérmesként, és ami megfogott, emberként, emberbaráti szavakat használva. Úgy éreztem magamat a hosszú telefonbeszélgetés végén, mint a hajótörött, akinek mentőövet dobtak. Ha akkor Sanyi bácsi, mert nekem az, nem fordít vissza, és nem nyúl a hónom alá, valószínűleg elsüllyedek, és az úszóberkekben gyorsan el is felejtették volna a nevemet.