Risztov Éva: A sok fájdalomra gyógyír volt a csoda

Ha abból indulunk ki, hogy a 35 éves Cseh László indul a jövő héten rajtoló tokiói olimpián, akkor még Risztov Éva is ott lehetne a mezőnyben. Neki azonban ez már nem hiányzik, a 2016-os visszavonulása óta egyszer sem úszott. Kevés olimpiai aranyérmesünk története olyan fordulatos, mint az övé. Ötévesen Egerszegi Krisztina hatására mondta ki: bajnok lesz. Húszévesen váratlanul úgy ébredt, hogy mégsem. Aztán amikor a legtöbben már nem hittek benne, huszonhat évesen megcsinálta.

Budapest 20200806 Úszás 2020 Hosszútávúszás Fotó Dömötör CSaba Nemzeti Sport Risztov Éva Fotó: Dömötör CSaba Forrás: Nemzeti Sport

– Ugyanúgy 1985-ben született, mint Cseh László, akivel egyszerre lettek világbajnoki érmesek tizennyolc éve. Mit gondol arról, hogy ő még a tokiói olimpián is rajthoz áll?

– Két embert nem lehet összehasonlítani, mindenkinek más az útja – válaszolta Risztov Éva. – Ő azt választotta, hogy addig úszik, ameddig csak lehetséges. Ez hihetetlen kitartásra vall, ami igazolja a sportolói mivoltját és a csodálatos karrierjét.

– Önnek nem hiányzik az úszás?

– Nem, kicsit sem. Ez olyan, mint egy párkapcsolat, amit ha az ember lezár, annak örökre vége. Az úszás, mint fizikai mozgásforma egyáltalán nem hiányzik, de más szerepben nem szakadtam el a sportágtól. Mint a Magyar Úszószövetség elnökségének a tagja, az Olimpiai Bajnokok Testületének az elnöke és mint egy úszószakosztály vezetője, próbálom hasznosítani a tapasztalataimat a sportág érdekében.

Risztov Éva nem szakadt el teljesen a medence mellől Fotó: Dömötör Csaba / Nemzeti Sport

– Emlékszik, mikor úszott legutóbb, akárcsak szórakozásból egy eldugott uszodában vagy a Balatonban?

– Napra pontosan tudom: 2016. augusztus 15-én. Akkor rendezték a riói olimpián a tíz kilométer döntőjét, azóta egyáltalán nem úsztam. Ha valaki hosszú éveken keresztül naponta leúszott tizenhat-huszonkét kilométert, az miért menne le az uszodába hobbiból kétezer méterért? Nem mindenkinek jelenti ugyanazt az úszás. Én mindig céllal úsztam, céltalanul képtelen vagyok rá.

– Az anekdota szerint már ötévesen kimondta a célját, hogy olimpiai bajnok akar lenni. Hogy történt?

– Hódmezővásárhelyen születtem, és Egerszegi Krisztina a szöuli olimpia bajnokaként a városba látogatott 1991-ben. Hatalmas fogadást rendeztek, amelyre a szüleim engem is elvittek. Amikor megpillantottam, odaszaladtam hozzá és megfogtam a kezét. Mellette maradhattam, de a polgármesteri hivatalba már nem mehettem be vele. Kérte, hogy fogadjak szót az anyukámnak, ne sírjak, mert küldeni fog nekem csomagot. Egy hónappal később meg is érkezett, egy levél, egy plüssfigura és egy fürdőruha volt benne. Utóbbit felvettem, és kijelentettem, én is olimpiai bajnok leszek.

– A gyerekek sok mindent mondanak, tűzoltónak, űrhajósnak készülnek, de a legtöbb esetben ezek csak szavak maradnak. Az ön esete miért lehetett más?

– Nyilván az én szüleim sem gondolták, hogy ez egy komoly elhatározás volt. De mégis az lett. A gyerekek őszinték, kimondják a vágyaikat és néha igazuk van. Ha ezt felismerjük, és segítjük őket az álmaik felé vezető úton, akkor valóra válthatják azokat. Ötévesen bagatellnek tűnt, hogy olimpiai bajnok leszek, de a szüleim támogattak, mert a tetteim igazolták, hogy tényleg ezt akartam.

– Mi állt a levélben, amelyet Egerszegitől kapott?

– Hirtelen nem tudnám pontosan idézni, de a lényege egy bátorítás volt, hogy mindig legyek kitartó.

Risztov Éva története két percben:

– Később, amikor már ismert úszó lett, tartotta a kapcsolatot az ötszörös olimpia bajnokkal, akinek több országos csúcsát megdöntötte?

– Találkoztunk, persze, de nekem ő mindig a nagybetűs Egerszegi Krisztina maradt. Talán ő az egyetlen ember az életemben, akire ma is ugyanolyan példaképként tekintek, mint gyerekként. Azt viszont látni kell, hogy ő az én életemnek meghatározó alakja, de én az övének nem vagyok az, csak egy kislány voltam, aki megfogta a kezét. Emiatt soha nem akartam ráakaszkodni. A távolból tisztelem, és hálás vagyok neki azért, hogy inspirált az eredményeivel.

– Egerszegi kitartásra biztatta, de 2005-ben, nyolc világ- és Európa-bajnoki éremmel a nyakában, mindössze húszévesen visszavonult. Külső szemmel a mai napig nehezen érthető az akkori döntése.

– Nem éreztem azt, hogy tovább tudnám csinálni. Az még egyik másik korszak volt, nem lehetett edzőt váltani, másképp működtek a dolgok, mint manapság. Egy reggel úgy keltem fel, hogy én már nem leszek olimpiai bajnok. Sok minden kellett ahhoz, hogy eljussak erre a pontra. Benne volt a 2004-es olimpiai negyedik hely, a kudarcélmények, hogy megtettem mindent, ott álltam a siker kapujában, mégsem adatott meg. Kerestem a válaszokat a miértekre, de senkitől sem kaptam meg. Ezért változtatnom kellett.

– Sosem bánta meg?

– Nem, soha! Ennek valamiért így kellett történnie. Sőt ha tanácsolhatnék valamit a maiaknak, az lenne, hogy merjenek változtatni. Merjenek kimenni a nagyvilágba, nézzenek körbe, hogy az élet nemcsak az úszásról szól, és amikor majd visszakerülnek a medencébe, teljesen másként fogják értékelni a helyzetüket.

– Úgy beszél, mintha előtte burokban élt volna.

– Mert így volt. Az egész addigi életem úgy telt, hogy mindig megmondták, mit csináljak, hová menjek, mennyit ússzak, mit egyek. Aztán amikor kiléptem úgymond a civilizációba, rájöttem, hogy itt senki nem hoz döntéseket helyettem. Meg kellett tanulnom túlélni. Ez iszonyatosan nagy törés minden sportolónak, aki befejezi a pályafutását. Szerencsésnek tartom magam, mert már fiatalon megtapasztaltam, az élet nem csak abból áll, hogy faltól falig úszom, aminek mindenki örül. Hogy nem vagyok kiváltságos, ugyanúgy be kell állnom a sorba, mint bárki másnak.

Húsz évig nem kellett gondolkodnom, aztán kiléptem az uszodából... És gondolkodnom kellett.

– Az interjú elején úgy fogalmazott, az úszás olyan, mint egy párkapcsolat, ha vége, akkor vége. Ön mégis „felmelegítette a káposztát”, 2009-ben visszatért hosszútávúszóként. Mi vitte rá erre?

– Amikor először visszavonultam, én sem tudtam, hogy valójában nem abbahagytam, hanem csak kerestem az utam. Nagyon kellett nekem az a négy év szünet, hogy rájöjjek, mit ad nekem a sport. Nem azzal a céllal kezdtem újra, hogy olimpiai bajnok legyek, hanem ez is a változás része volt. Debrecenben elkezdtem az egyetemet sportmenedzser szakon, és ezzel párhuzamosan jött a lehetőség hosszútávúszásban, ami előtte szinte nem is létezett Magyarországon Kovács Rita Európa-bajnoki címeit leszámítva.

– Azt mondja, ekkor már nem az olimpiai arany volt a cél. Ez mikor változott meg?

– Négy év kihagyás után az ember teste, izomzata átalakul. Kellett egy év, mire kezdtem visszanyerni a formámat. Jöttek a sikerek a medencében is, de csak egy évvel a londoni olimpia előtt, titokban mondtam ki, hogy hosszútávúszásban lehet esélyem.

A riói olimpián címvédőként tizenharmadik lett tíz kilométeren, azóta nem úszott Fotó: MTI

– Mi az, ami 2003-ban, a három világbajnoki ezüstjénél hiányzott, de megvolt Londonban, ahol beteljesítette az ötévesen megfogalmazott álmát?

– Az újrakezdés után hálás voltam, hogy úszhatok, többé nem megfelelési kényszerből jártam edzésre. A kettő között óriási a különbség. Le tudtam dobni magamról az elvárásokkal teli hátizsákot, amit addig görcsösen cipeltem. Nézzük meg, mi történik most! Mindenki arról beszél, hogy Milák Kristóf biztosan győz Tokióban. Ez óriási teher. Én viszont 2012-ben úgy mentem az olimpiára, hogy rajtam és a családomon kívül senki sem tudta, milyen terveim vannak. Nem számoltak velem. Ez olyan felszabadultságot okozott bennem, ami meghozta huszonöt év kemény munkájának eredményét.

– Amikor olimpiai bajnokként szállt ki a vízből, érzett elégtételt?

– Elégtételt nem, mert akkor már nem másoknak úsztam, hanem magamnak. Ha valóra váltasz valamit, amiért gyerekkorod óta küzdöttél, az a boldogságnak leírhatatlan állapotát eredményezi. Talán az sem véletlen, hogy a vízből kijövet édesanyámat láttam meg először a parton, aki nemcsak ott volt a karrierem legfájdalmasabb pillanatainál, hanem akkor is hitt bennem, amikor mások nem.

– Más lett volna az öröm, ha korábban jön össze az olimpiai győzelem, mondjuk 2004-ben, Athénban?

– Biztosan! A sors nem akarta, hogy olyan fiatalon megkapjam, nem tudtam volna eléggé értékelni. Cserébe viszont lett egy olyan pillanatom, amely másoknak is emlékezetes.

Az emberek lassan tíz év távlatából is meg tudják mondani, mit csináltak 2012. augusztus 9-én dél körül, amikor olimpiai bajnok lettem. Van egy közös élményünk. Ez egy csoda.

– Sírni tényleg csak a győztesnek szabad?

– Imádom Székely Éva néni könyvét, ahogy őt is szerettem. Óriási legenda és nagyszerű ember volt. Szerintem sírni nem csak a győztesnek szabad, de ha valaki olvasta a könyvet, az tudja, mit takar ez a mondat.

– Másképp kérdem: a kudarcot vagy a sikert volt nehezebb megélni?

– A kudarcból nem könnyű felállni, de van miért küzdeni, lehet belőle előnyt kovácsolni. A siker után a motivációt nehezebb megtalálni, mert mi jön azután? Egy újabb siker? Az én történetemben az a jó, hogy az egyik követte a másikat. Nem egy leterített vörös szőnyegen sétáltam végig a csúcs felé, hanem mindkét végletet meg tudtam élni. Így kerek az egész.

– Idővel megváltoztak a szemében az ezüstérmei?

– Persze! Csodálatos és elképesztően nagy dolognak tartom, hogy három világbajnoki ezüstérmet nyertem. Ma már tudom azt mondani, hogy nyertem őket és nem elveszítettem az aranyakat. Az adott pillanatban nagy kudarcnak éltem meg, mert mindent odaadtam volna értük. De nem olyan könnyű a világon a második legjobbnak lenni valamiben, és ezt már tudom értékelni.

– Néhány éve szerepelt a Konyhafőnök című tévés gasztrovetélkedőben. Szokott otthon főzni?

– Nem igazán, jobban örülök, ha egy jó étteremben fogyaszthatok el valamit. Egyszerűen most nem vagyok abban az életszakaszban, hogy főzőcskézzek. De magát a vetélkedőt nagyon élveztem, hiszen nulla főzőtudással kezdtem, és eljutottam a döntőig. Újra éreztem a versenyszellemet, az adrenalint, amit a sport tudott megadni. Ennyi azonban pont elég volt belőle, rájöttem, hogy jobban szeretem már nyugodt életet.

– Ha Olasz Anna vagy Rasovszky Kristóf a nyomdokába lépne, és győzne tíz kilométeren Tokióban, nekik azért főzne valamit?

– Inkább csak nagy örömmel gratulálnék, szurkolok a sikerükért. Általánosságban viszont az olimpia előtt mindenkinek azt kívánom, úgy ugorjanak a vízbe, hogy ki tudják hozni magukból azt, amit szeretnének. Érjék el azt, ami nekik a legjobb. Ez az egy számít igazán, nem a külső elvárások.