Először Karácsony Gergely mondott beszédet. Tudjuk persze, nem a retorika az erőssége, de ha már ő is a fejébe vette, hogy legyőzi Orbán Viktort, legalább úgy illett volna, hogy felkészüljön a mondandójára. Aztán Gy. Németh Erzsébet emelkedett szólásra, hosszasan ecsetelte a kitartást, munkabírást, küzdeni akarást, kimásolta a teljes sportos közhelyszótárt.
Őt követve Kamuti Jenő mint a Budapesti Sportszövetségek Uniójának elnöke elevenítette fel tokiói emlékeit, személyes tapasztalatai alapján kiemelve, hogy az 1964-es olimpia barátságosabb volt, mint az idei.
Ezután adták át az emlékplaketteket, majd mindenki számára érthetetlen epizóddal folytatódott az ünnepség. Schirilla György 1967-es moszkvai futásáról játszottak le húszperces filmet, amit ifjabb Schirilla György élménybeszámolója követett.
Hogy kerül a csizma az asztalra? – néztek össze többen is ekkor. Ezzel az erővel akár Árpád magyarjainak a bevonulását is felidézhették volna, végtére az is komoly sportteljesítmény volt a maga nemében, de az olimpiához annak sincs semmi köze.
Nem véletlen, hogy az eseményt még a baloldali média is agyonhallgatja. Mi több, úgy tudjuk, Karácsony Gergely tanácsadója a gagyi program miatt inkább kimentette magát, és a távolmaradás mellett döntött. Nem véletlen, az ünnepségből éppen az ünnepélyesség hiányzott a legjobban.
A baloldal trendi, haladó és progresszív – tét nélkül, dumában. Ha teljesíteni kell, akkor sokkal inkább az alkalmatlanság mutatkozik meg újra és újra.
Karácsony Gergely nem kimondottan sportos jelenség, ami önmagában persze nem dráma. Mégis, nekidurálhatná magát. A sport ugyanis megkönnyíti az önértékelést. Ki mire hivatott, meddig feszegetheti önnön határait.
A borítóképen: Hiányos csoportkép az olimpikonok fővárosi köszöntésén. Forrás: Facebook/MÚSZ