Ha valaki nem a MotoGP-vel kel és fekszik – és valljuk be, hazánkban még a sportkedvelők között is sokan vannak így –, egy világsztárról alighanem akkor is hallott. Valentino Rossi neve lényegében egyet jelent a motorversenyzéssel. Egyik legnagyobb riválisa, a spanyol Jorge Lorenzo búcsúszavai árulkodók.
– Sebességben néhányan felvettük vele a versenyt, de a karizmája Michael Jordan, Tiger Woods, Muhammad Ali és Ayrton Senna szintjére emeli őt.
Rossi 1996-ban mutatkozott be a mai Moto3-nak megfelelő kategóriában, majd a két kisebb géposztályban szerzett egy-egy bajnoki cím után 2000 óta a királykategóriában versenyzett. Mire idáig eljutott, már felhívta magára a figyelmet extravagáns stílusával és a motorozáshoz kötött őrültséget megtestesítő ünneplési módszereivel. Volt, hogy Robin Hoodnak öltözött, máskor guminő utazott mögötte a tiszteletkörön, később sokkal ízlésesebb módszert választva felállt motorjára és két karjával hegedülést imitált.
A színes egyénisége azonban önmagában nem lett volna elég, hogy legendává váljon, ahhoz szükség volt arra a dominanciára is, amelyet az új évezred első éveiben mutatott: 2001 és 2009 között hét világbajnoki címet szerzett. A legértékesebb kétségkívül a 2004-es volt, ugyanis három vb-siker után elhagyta a Hondát, hogy a lesajnált Yamahát is a csúcsra vezesse, s ez rögtön a legelső szezonjában sikerült. Nem véletlenül kapta meg a tisztelet jeleként értelmezhető Doktor becenevet. A kihívások elől később sem hátrált meg, ám a Ducatit nem tudta sikerre vinni, és a 2009-es az utolsó világbajnoki címe maradt, bár 2014 és 2016 között – immár ismét a Yamaha nyergében – háromszor is másodikként zárta a pontversenyt a sokkal fiatalabb riválisok mögött.
– Olasz versenyző olasz motorral… Legendás lett volna, ha a Ducatival sikerrel járunk. Sajnálom, hogy a tizedik vb-cím nem lett meg. Kétszer is az utolsó versenyen múlt, megérdemeltem volna – reflektált Rossi pályafutása második felére, amikor bejelentette, hogy a 2021-es idény végén visszavonul.
