Koszta János az apja sírjánál mindent megfogadott

Koszta János színes egyénisége volt a magyar futballnak a nyolcvanas és a kilencvenes években. A Video­tonnal az UEFA-kupa döntőjéig jutott, és bár nem volt az első számú kapus, az érdemei elévülhetetlenek, Vácott viszont már főszerepet játszott a bajnoki címben. Valóságos csodabogár, hiszen 58 évesen még aktívan védett, és minderről beszélgetve szóba került az ösztönös képzés, hogyan jutott el az NB I-be és a válogatottba, és persze a hat gyerek is.

Taksony 20130417 Labdarúgás 2013 Tavasz Koszta János labdarúgó kapus Fotó: Havran Zoltán Nemzeti Sport Fotó: Havran Zoltán

– Hogyhogy nem véd már versenyszerűen, amikor még csak hatvankét éves?

– Igen, egész fiatalon, ötvennyolc évesen úgy döntöttem, hogy abbahagyom a védést. Szívem szerint nem tettem volna, de a bal térdemet megműtötték, protézis került bele, és amikor megkérdeztem a doktort, hogy mikor állhatok újra kapuba, azt mondta, ez nem lenne jó ötlet. Azaz nem maradt más választásom.

– Megfordítom a kérdést: hogyan tudott még ebben a korban hétről hétre futballozni?

– Imádom a futballt. Kiskorom óta így van ez, szerencsére a szervezetem erős, és így csináltam, ahogy tudtam. Engem szó szerint megütött a labda, és az meghatározó pillanata volt az életemnek.

– Ez mit jelent?

– Négyévesen egyszer a kapufa mellett álltam a Borsodi Bányász felnőtt csapatának az edzésén, és egy eltévedt erős lövés eltalált. A következő emlékem az, hogy pofozgatnak, térjek magamhoz, mindenki értem aggódott. Akkor és ott döntöttem el, hogy kapus leszek.

– De mit keresett a kapufa mellett négyévesen?

– A sajószentpéteri pályától harminc méterre állt a házunk, és én ott voltam minden meccsen és edzésen. Édesapám nem engedett óvodába, mert ott nem kaptam volna meg a napi fél liter kakaómat, így volt időm a pálya mellett bámészkodni.

– Tudok olyan meccsről, amelyen védőt játszott, az ellenfél kapuját pedig későbbi edzője, Csank János védte. Mi történt a nagy elkötelezettséggel a kapusposzt iránt?

– Tényleg volt ilyen, az NB II-ben az Eger ellen játszottunk. Később mondta a mester, hogy végig azon izgult, nehogy összeütközzek vele mondjuk egy szögletnél, mert már akkor is csaknem két méter magas és majdnem száz kiló voltam… A gimnáziumig tényleg védtem, de akkor ott, Miskolcon az egyik tanár, Kamarás István neves kosárlabda-szakember volt, és amikor meglátott, kijelentette, én biztosan kosárlabdázom. Mondtam, nem, én futballozom. Erre nyomatékosan megjegyezte, hogy dehogynem, és kosárlabdázom, végül értettem a célzást, megadtam magamat, és kosarazni kezdtem, közben pedig a Borsodi Bányász ifijében hamis igazolással futballoztam is a mezőnyben.

– És mikor került vissza a kapuba?

– Miután kiestünk az NB II-ből, és mindkét bokám megsérült. Nem bírták a terhelést, ezért újra kapus lettem. Akkoriban még nem létezett külön kapusedző, ösztönből tanultam mindent, így ez a váltás nem okozott gondot.

– Ezt hallva szinte hihetetlen, hogy nem sokkal később már az ország egyik legjobb csapatának, a Videotonnak a kapusa lehetett.

– Pedig így lett. Katonaként a Honvéd Papp József SE-vel megnyertük a területi válogatottak tornáját, nekem nagyon jól ment, és ott keresett meg az MTK és a Vidi. Előbbiénél Brünyi Béla és Gáspár József mögött csak a harmadik kapus lehettem volna, utóbbinál viszont csak Disztl Péter mellé kerestek kapust, így Fehérvárra mentem.

– Ekkor dőlt el az, hogy profi futballista lesz? Az előzmények mintha nem ezt ígérték volna…

– Hétéves voltam, amikor elveszítettem az édesapámat, és amikor visszakerültem a kapuba, a sírjánál megígértem neki, hogy NB I-es játékos leszek. Amikor pedig ez sikerült, akkor ugyanott megfogadtam, hogy védek majd a válogatottban, és ha csak háromszor is, de ezt is betartottam. Rengeteget dolgoztam érte, de megérte.

– A szurkolók nyolcvannégy őszén, a Dukla Praha elleni UEFA-kupa-meccseken ismerték meg, amelyeken a sérült Disztl Péter helyett védett parádésan, a két mérkőzésen gólt sem kapott. A csapat a döntőig menetelt, de a többi mérkőzésen már nem jutott szóhoz. Ezt hogyan élte meg?

– Úgy, hogy a kupában elért második helyet a magaménak is érzem, mert ha az esélyesebbnek tartott Dukla ellen nem teljesítek jól, akkor már az első fordulóban kiesünk. Büszke voltam magamra és a csapatra is. Tudtam, hogy egy sokszoros válogatott kapus a vetélytársam, bár kicsit bosszús voltam, mert úgy kerültem ki a csapatból, hogy még csak nem is hibáztam.

– Hat év után kevesebb mint negyven meccsel a háta mögött szerződött a Videotontól Vácra. Nem volt ez visszalépés? Hiszen akkor még nem sejthette, hogy itt bajnokcsapat tagja lesz.

– Nem, mert a Vácnak fontos céljai voltak, és Csank János engem akart, én lehettem az első számú kapus. Jó lehetőség volt ez a bizonyításra. Szép lassan összeállt egy remek csapat, húzóemberek jöttek, és az eredmények egyre jobbá váltak. Csank Jánosnak nem kellettek sztárok, ő olyan futballistákra épített, akik húzzák a szekeret, és ez volt a kilencvennégyes bajnoki aranyérmünknek a titka. Illetve még az, hogy az alapfizetések nagyon alacsonyak, a pontokért járó prémiumok pedig magasak voltak, így nekünk szó szerint a pályán kellett megkeresnünk a pénzünket – ha meg akartunk élni, akkor győznünk kellett.

– Két évvel később kis híján a BVSC-vel is feljutott a csúcsra, de végül másodikak lettek. Mi okozta azt a kis híjánt?

– Azt a bajnoki címet nem a Ferencváros nyerte meg, hanem mi veszítettük el. Tavasszal rengeteget hibáztunk, többen érthetően nem tudtak csak a játékra összpontosítani, de ezt nem szeretném részletezni. A Fradi ellen csaknem ötvenezer néző előtt játszottuk a döntő meccset, tizenegyest kihagyva kikaptunk a Népstadionban, és a hátralévő néhány fordulóban már nem tudtunk visszaelőzni. Ezzel kezdetét is vette a zuhanás, kulcsjátékosok mentek el, és amikor néhány év múlva a csapat kiesett, én elköszöntem, és negyvenévesen abbahagytam a futballt.

– Mármint profi szinten.

– Persze. Először Vecsésre mentem, utána Veresegyházra, ott eljutottunk az NB III-ig is, majd számtalan megyei csapatban védtem. Nagyon élveztem, mert ahogy kezdtük, imádom a futballt, és alacsonyabb szinten is megvan a maga varázsa. Kisnémedin a saját fiam volt a tartalékom, egymással rivalizáltunk a helyért a kezdőben. Ő, ha komolyan vette volna, sokra viszi, ma már abba is hagyta. Szurkoltam neki, de könyörületből nem adtam át neki a helyemet, harcolnia kellett érte. A másik fiam ebből a házasságból pedig latin és standard versenytáncos, a táncművészeti egyetemet is elvégezte.

– Ha már szóba került a család, tudom, hogy régen ez sok élcelődés forrása volt.

– Igen, hiszen háromszor nősültem. Az elsőből született egy lányom Sajószentpéteren, a másodikból két lány és egy fiú Székesfehérváron, a harmadikból pedig két újabb fiú Vácott. A többiek mondták, sok helyre már ne igazoljak, mert így is hosszú út végiglátogatni a gyerekeket, mire azt feleltem, többé nem nősülök, megvan az igazi, és így is lett, boldogan élünk a feleségemmel.

– Ha már ilyen fiatalon, ötven­nyolc évesen abbahagyta a játékot, köti még valami a futballhoz?

– Hogyne, mellékállásban lassan tíz éve Újpesten az utánpótláskorú kapusokkal foglalkozom. A Dunakeszi Járműjavító a munkahelyem, anyagilag nem éreztem volna magamat biztonságban, ha kizárólag a labdarúgásra hagyatkoztam volna. Amikor döntenem kellett, a kétezres évek közepén, akkor nemigen dúskált a pénzben a sportág, nem szerettem volna kitenni magamat egy klubelnök szeszélyének. Imádok a gyerekekkel foglalkozni, boldoggá tesz ez a munka. És büszkévé is, mert eddig innen nyolc kapus mutatkozott be az NB I-ben a kezem alól kikerülve, kineveltem két női válogatottat is. A mai napig felhívnak valamennyien, elismerik a munkámat, és ennél többet nem kívánhatok.

Borítókép: Koszta János (Fotó: Havran Zoltán)