– Egy éve távozott az Magyar Labdarúgó-szövetségtől (MLSZ), ahol az utánpótlás-válogatottakkal dolgozott. Most mivel foglalkozik?
– Élvezem, hogy elkezdődött a futballtavasz, utánpótlásmeccsekre járok, emellett főállású édesapaként tevékenykedem.

– Mennyi idősek a gyermekek?
– A fiam tizennégy, a lányom tizenkét éves. Előbbi focizik, utóbbi a Fit Kidet űzi, ez a ritmikus gimnasztikához közel álló sportág.
– A fia sokra viheti a futballpályán?
– Egyelőre az a fontos, hogy a sport rendszert ad az életükbe, jó helyen vannak, jó társaságban. Hogy mire viszi, az majd eldől, tizennégy évesként még nem erről kell beszélni.
– Ön hogyan gondolt a focira tizennégy évesen?
– Nagyon szerettem focizni, de biztosan nem gondoltam arra, hogy a fociból fogok megélni, ahogy a családom sem. Más világ volt még akkor, manapság egyre korábban kell dönteni a sport mellett, és mindent feltenni rá. Ezt sajnálom kicsit, mert ezáltal a gyerekek kiszakadnak a hétköznapi életből, kevesebb idő jut a barátokra, családi programokra. S látunk negatív példákat, botrányokat, mert akadnak, akik elszakadnak a való világtól, nem tudják feldolgozni, hogy nagyon hamar nagyon gazdagok lettek.
– Az ön pályafutása során nem állt fenn a veszély, hogy túlságosan bekerül a sport képezte burokba?
– Olyan közegből jövök, ahol nagyon vigyáztak erre, annak ellenére, hogy harmadik generációs futballista vagyok a családban. A PSV-nél éreztem először, hogy ez már más világ: huszonnyolc játékos ült az öltözőben, aki mind meg volt róla győződve, hogy játszania kell, mert ő a legjobb futballista, a hétvégén összeállva mégis eredményt értek el. Ehhez kellett az edző is, Guus Hiddink nagyszerű pedagógusként irányította a csapatot. Először szokatlan volt ez az érzelmek nélküli profizmus, amelyben elengedhetetlen egy olyan egészséges önbizalom, ami kívülről már arroganciának hat. Gyönyörű, de egyben kőkemény világ is a profi futballé.

Fehér Csaba útja Magyarországról Hollandiáig
– Az ebbe a világba vezető úton Pécs volt az első fontos állomás.
– Szekszárdról kerültem a pécsi sportgimnáziumba, és szerencsém volt, hogy nagyon jó csapatba csöppentem. Hat-nyolc NB I-es játékos nőtt ki onnan, köztük Tököli Attila, aki később gólkirály lett, valamint Dárdai Pál. Nagyon jó csapat, jó közösség, lelkes, fiatal ambiciózus edzővel, Herke Imrével, aki szintén később az NB I-ben dolgozott, ő sajnos már elhunyt.