Egervári a magyar Bergkampnak nevezte, Csank öt kiló izmot hiányolt róla

Megpróbálta, de nem tudott szakítani a futballal. Orosz Ferenc élt Katarban, hosszú évekig dolgozott a Buzsáky család tulajdonában álló Grund FC-ben, majd családi vállalkozásban, egy ABC-ben tevékenykedett, amikor Újpestre hívták edzősködni. A négyszeres bajnok labdarúgót Tichy Lajos az új Détárinak tartotta, Egervári Sándor a magyar Bergkampot látta benne. Utólag eltekintett volna Tichy dicséretétől.

A gyermekfutballban találta meg a boldogságot Fotó: Mirkó István

– Talán másképp alakul az élete, ha játékosként kipróbálja magát külföldön. Voltak lehetőségei?

– Hívtak Izraelből, de nem jött össze a szerződés. Utólag nem bánom, mert később élhettem külföldön. A korábbi ifiválogatott edzőm, Piski Elemér segítségével dolgozhattam Katarban másfél évet.

Fotó: Reuters

– Itthon Egervári Sándornak és Csank Jánosnak köszönhette a legtöbbet. Egervári azt mondta, hogy Orosz Feri a magyar Bergkamp.

– Sanyi bácsival igazán bensőséges a kapcsolatom, valószínűleg ezért erősen túlzó az észrevétele. Nem véletlen, hogy a BVSC-nél, az MTK-ban és a Dunaferrben is együtt dolgoztunk. A Bergkamp-hasonlatról jut eszembe egy régi sztori. A Honvédban nevelkedtem, tizenhat éves lehettem, amikor Tichy Lajos az Esti Hírlapnak azt mondta rólam, hogy megvan az új Détári. Marha jó volt olvasni, csak az volt a gond, hogy én ezt el is hittem. Én sem értettem, hogy ha Lajos bácsi ezt mondja, akkor miért adott kölcsön a Honvéd a Volánnak és a Dorognak. Iszo­nyúan meg voltam sértődve a világra. Végül minden jól alakult, Dorogról kerültem Vácra.

– Ahol Csankkal dolgozhatott. Vele is olyan bensőséges a kapcsolata, mint Egervárival?

– Nála a tisztelet és a szakmaiság a meghatározó. Nem múlt el úgy edzés, hogy előtte ne mesélt volna az öltözőben egy-egy cikkről, meccsről, bármiről, amit hallott, látott, olvasott, de minden sztoriját a futballhoz kötötte, a focira fűzte fel. Rengeteget tanultunk tőle. Csank gondolatairól a mai napig mesélek a tanítványaimnak az öltözőben. Imádtam a stílusát, tüneményes előadó, rengeteg önbizalommal, azt gondolom, nála lettem focistából labdarúgó.

– A Vác után visszament a Honvédhoz.

– Persze, vissza is akartam menni, mert őshonvédos voltam. Kozma Misié­ken nőttem fel, kiskoromban rugdostam a falhoz a labdát, és közvetítettem, természetesen a Honvéd-játékosokkal a főszerepben. Közben a kis rádión ment a körkapcsolás.

Fotó: MTI/Németh Ferenc

– A mai napig Honvéd-drukker?

– Nem, de az emlékeimbe szerelmes vagyok. Komoly megrázkódtatásként éltem meg, amikor lebontották a régi stadiont és megépült az új aréna. A régin nőttem fel, a mostanihoz csak a színek és a klub neve miatt kötődöm. Nyilván az sem esik jól, hogy nem hívtak edzősködni a Honvédhoz, pedig titkon szerettem volna ott dolgozni. Illetve amikor mégis megkerestek, paródiá­ba illő történetek kerekedtek ki ebből, csak éppen sosem lettem ott edző. A jó kapcsolat megmaradt, de ma már az elsősorban magyar labdarúgókat foglalkoztató csapatokkal rokonszenvezem.

– És mit érzett 1996-ban a Népstadionban, amikor a Panenka-módon elvégzett tizenegyese a kapufát találta el a Fradi elleni „bajnoki döntőn”?

– Ez a meccs is szóba került, mikor Sanyi bácsi Bergkamphoz hasonlított…? Nem is tudom, mi történt velem. Elragadott a hév, pedig a BVSC-ben nem is én voltam kijelölve a büntető elvégzésére, de ez nem érdekelt. Simon Tibi, Isten nyugosztalja, szabálytalankodott ellenem, én felkaptam a labdát, aztán lőttem. Soha az életemben nem panenkáztam, de akkor igen. Utoljára. Valószínűleg a túlzott nyerni akarás és a több ezer ellenszurkoló váltotta ki belőlem ezt a rossz megoldást. Mire beértem az öltözőbe, már tudtam, hogy Sanyi bácsi lecserél, mert a szakosztály-igazgató Mezey György már a játékoskijáróban közölte velem.

Az a bizonyos kimaradt büntető a Népstadionban, Kuntics góljával a Ferencváros nyerte a rangadót:  

– Mezey később biankó szerződéssel próbálta marasztalni a játékosokat a BVSC-nél?

– Az egyik edzésünkön azt vettem észre, hogy folyamatosan tűnnek el a csapattársaim. Szalma Józsi, Bognár Gyuri… Majd nekem is szóltak, hogy menjek az irodába, elém raktak egy formanyomtatványt, amelyen nem szerepeltek konkrét összegek. Megkértek, hogy írjam alá. Természetesen nem tettem, és ezzel nem voltam egyedül. A szezon után szétszéledt a csapat, én onnan mentem az MTK-ba. Tudja, mi az érdekes? Négyszer voltam bajnok, kétszer az MTK-val, egyszer-egyszer a Honvéddal és a Dunaferr-rel, de Vácon és a BVSC-nél éreztem magamat a legjobban, pedig egyik csapattal sem értük el a célunkat. És persze a gyerekkoromat sem cserélném el senkivel. Nem autóval hurcolásztak edzésre a szüleink, mi magunk mentünk. Anyámék nem is láttak, csak a foci volt, meg a suli, egy idő után jöttek a lányok. Szinte mindent a focitól kaptam, legyenek azok az anyagiak, szellemi táplálék vagy éppen az átélt élmények.

– Az utolsó válogatott meccse a jugoszlávok elleni 1-7-es vereség volt. A válogatottságok száma egyenes arányban áll a tehetségével?

– A katonaság után óriási fizikai deficittel érkeztem a profi futballba. A húszas éveim elején Csank közölte, hogy hiányzik rólam öt kiló izom. A sérülékenységemet apámtól örököltem. Háromszor műtötték a bokámat, összesen kilenc komolyabb beavatkozást éltem meg. Soha, senki sem tanította, de nagyon jól fejeltem, és jó ütemben érkeztem a kapu elé. Nem voltam igazán gyors. A góljaim hetven százalékát egyérintőből szereztem. Ha ezekből indulok ki, összetehetem a két kezem, hogy négyszeres bajnok, gólkirály labdarúgó voltam, aki ráadásul tizenhétszer szerepelt a válogatottban.

Borítókép: Orosz Ferenc jól érzi magát a bőrében (Fotó: Mirkó István)