– Mindenekelőtt leszögezném: nem bántam meg semmit, így azt sem, hogy elvállaltam a pályaedzői tisztséget. Az a típus vagyok, aki először magában keresi a hibát, játékosként is önkritikus voltam, ma sincs ez másként.
Nem vitás, én is hibáztam – hogy miben, azt megtartanám magamnak. Ugyanakkor igyekszem okulni belőle
– mondta a Nemzeti Sportnak adott interjúban Juhász Roland, aki pályaedzőként segítette Szabics Imrét, és a vezetőedző felmentésekor ő is távozni kényszerült.
Arról, hogy mi vezetett a bukásukhoz, a következőket mondta:
– Talán az, hogy kevés játékos mer a csapat élére állni. Meggyőződésem, egy csapat annál sikeresebb, minél több vezéralakot tud a soraiban.
Kétezer-tizenötben, majd három évvel később azért is nyertük meg a bajnokságot, mert volt négy-öt vezér az öltözőben, gondolok itt Juan Calatayudra, Marco Caneirára, Sándor Györgyre, Nikolics Nemanjára, Huszti Szabolcsra, Danko Lazovicsra, és talán magamat is idesorolhatom. Most mintha alig akadna olyan futballista, aki felismerné, mekkora szükség van arra, hogy a többiek kövessék.
Minőség van a gárdában, ez nem vitás, de nagyon kellene valaki, aki elsőként nekiindul, hogy akár a falon is átmenjen azért a bizonyos győzelemért.
Juhász Roland elárulta, játékospályafutása végeztével inkább sportvezető szeretett volna lenni, de az élet úgy hozta, hogy edzőként dolgozott. A jövőben visszatérne az eredeti elképzeléséhez.
– Amikor felhagytam a labdarúgással, két utat láttam magam előtt: edző leszek, vagy sportvezető. Inkább utóbbi felé húzott a szívem, ám a sors másként akarta. Mindamellett állítom, valaki akkor lehet jó sportvezető, ha a pálya szélén is szert tesz némi tapasztalatra. Sokat lehet tanulni abból, ha testközelből látod, mit miért tesz a vezetőedző, mi zajlik az oldalvonal mellett.
Sokan azt hiszik, ha húsz évig futballoztak, mindent tudnak a szakmáról, de elárulom, ez nem így van. A játékosmúlt természetesen jelent némi előnyt, ha valaki edzőnek áll, ám ez az „oldal” abszolúte más…
Ahhoz, hogy valaki trénerként eredményes legyen, sok mindenre van szükség. Például önbizalomra és nyitottságra. Vagy éppenséggel arra, hogy az illetőben meglegyen a folyamatos vágy a fejlődés iránt. S persze az sem mellékes, milyen a stáb összetétele. A Vidinél nagyon jó volt, nem ezen múlt, hogy nem úgy teljesítettünk, ahogy szerettük volna. A probléma összetett, de a részletekben nem szeretnék elmerülni, a sárdobálás amúgy sem kenyerem. Maradjunk annyiban, közös a felelősség. Voltak jó periódusok és kevésbé jók, olykor úgy éreztük magunkat, mintha hullámvasúton ülnénk. A mai napig fáj, hogy így alakult ez a fejezet. Aki ismer, tisztában van azzal, mit jelent nekem a Vidi, ezért is keserít el, hogy nem tudtuk megvalósítani az elképzeléseinket. Sokkal sikeresebbek akartunk lenni.
Meglehet, ezek után furán hangzik, de amin keresztülmentem, megerősített abban, hogy a futballban szeretnék ténykedni a jövőben is. Igaz, ha egy mód van rá, sportvezetőként.
Jóllehet afelől nincs kétségem, hogy a meccs előtti drukk ugyanúgy meglesz bennem, mint labdarúgóként, majd pályaedzőként volt. Akit egyszer megfertőz a foci, az már így van ezzel…
Juhász Roland kizártnak tartja, hogy a Fehérvárnak kiesési gondjai legyenek, s arról is beszélt, a történtek dacára továbbra is szurkol a csapatnak.
– Történt, ami történt, a Fehérvárnak mindig helye lesz a szívemben, erősen kötődöm a klubhoz. Nem véletlen, hogy bár először csak kölcsönbe érkeztem, végül kilenc évig maradtam.
Aztán jött egy telefonhívás, hogy nem kell jönnöm többet… Az nem esett jól.
Egy híján tíz év után nem volt könnyű elköszönni a nekem fontos emberektől, majd kisétálni. Könnyes szemmel léptem ki az ajtón, de nem csaptam be magam mögött. Egyáltalán nincs bennem rossz érzés a Vidivel kapcsolatban, de hogy mit hoz a jövő, nem tudom. Azt ellenben igen, hogy soha nem felejtem el, mennyi szeretet kaptam Fehérváron, milyen boldog pillanatokat éltünk át a társakkal, a klubnál dolgozókkal és a szurkolókkal együtt.
A teljes interjú a Nemzeti Sportban olvasható.
Borítókép: Juhász Rolandnak nem esett jól a búcsú módja, de nincs benne harag (Fotó: Nemzeti Sport/Török Attila)
