Százötven kiló, amiért már meg kell szenvedni

Négyévesen tanult meg korcsolyázni, harmincévesen lett profi jégkorongozó, negyvenévesen jutott el a világelitbe, ma pedig a legmodernebb eszközöket, elméleteket hasznosítva klubedző. A ma már ötvenkét éves Kangyal Balázs pályafutása felöleli a magyar jégkorong történetét.

2022.05.11. Budapest Kangyal Balázs Fotó: Kurucz Árpád Fotó: Arpad Kurucz

– Ismét hét év után jutottunk fel az elitbe. Nem túl hosszú idő elteltével? A magyar hoki fejlődése miért nem tart lépés a feltételek látványos javulásával?

– A feltételek sokat javultak, ez igaz. Különösen a Szapporóban kivívott feljutás idejéhez képest. Pénz is van a sportágban, ezt se tagadjuk. Ám a hátország, az infrastruktúra még mindig nem üti meg az A csoportos szintet. S a pénz önmagában nem minden. Hadd éljek személyes példával. Elmúltam harmincéves, amikor tudatosan csak a hokinak éltem. Akkoriban kezdtem erősíteni. Fekvenyomásban például a száznegyven kilóig viszonylag könnyen eljutottam. A százötvenhez viszont legalább annyit edzettem, mint előtte a száznegyvenhez összesen. Van egy szint a nemzetközi hokiban, ahová némi szervezettséggel durván egy évtized alatt viszonylag könnyű eljutni, miként azt most a litvánok példája mutatja. Onnan tovább viszont nagyon nehéz. Mi most ebben a fázisban vagyunk.

– S korábbi ellenfeleink közül a dánok és a norvégok? Az ezredforduló környékén még velük csatáztunk, a dánok aztán 2002-ben, a norvégok pedig 2005-ben jutottak fel, s azóta egyszer sem estek ki az elitből, sőt mindkét csapat jutott már be a negyeddöntőbe, a norvégok háromszor, a dánok pedig egyszer a téli olimpiát is megjárták. 

– Mindkét országban lényegesen fejlettebb az infrastruktúra, miközben nálunk még mindig sok a sátras pálya. Mi a fejünket próbáljuk kiemelni a vízből, ők viszont már a stégen vannak.

– Hadd hízelegjek. Az ön generációja, helyesebben az a generáció, amelyhez ön még tudott csatlakozni, kezdetleges körülmények közepette tíz éven belül két osztályt lépett felfelé. Mi volt a titkuk?

– Ha sokan nem is szeretik a kifejezést, az tényleg a csoda kategóriája volt. Sokkal inkább az egyének egymáshoz fűződő viszonya, a közösség ereje hajtotta azt a csapatot, semmint a szakmaiság. Alázat, fegyelem, hazaszeretet fűtötte azt a rendkívül összetartó társaságot. Tényleg egy család voltunk. A Kiss család, ahogy Pat Cortina így, magyarul kiírta az öltöző falára.

– Bezzeg az én időmben... Edzőként szokott mesélni a mai fiataloknak?

– Nehéz párhuzamot vonni. Eltelt másfél évtized, megváltozott a világ, másképp szocializálódnak a mai fiatalok. Nem állítom, hogy rosszabbul, de másképp, ami azonban a sportban egyértelműen a hátrányukra válik. Azoknak a srácoknak, akik úgy nőttek fel, hogy hatéves koruktól a szüleik hozták és vitték őket edzése, az én történetem inkább megmosolyogtató, mint példaértékű.

– Azért elmesélné?

– Az édesanyám, aki egyébként röplabdázott, a fejébe vette, hogy műkorcsolyázót farag belőlem. Meg sem tudtam tőle kérdezni később, hogy miért, mert hatéves voltam csupán, amikor meghalt. Négyéves koromban elvitt a legendás Dillinger Rudi bácsihoz, aki azonban az első idény után lebeszélt a műkorcsolyáról. A labdával azonban jó barátságban voltam, fociztam a Kábel Művek, illetve kosaraztam a Csőszer csapatában, ott, ami nekem, kelenföldi srácnak elérhető volt. A Bikszádi úti, ma már Grosics Gyula nevét viselő iskolába jártam, s telente ott is az volt a szokás, hogy fellocsolták a salakos pályát és lehetett korcsolyázni. Ami továbbra sem vonzott, ám esténként a nagyobbak hokiztak. Bekéredzkedtem, befogadtak, s beszippantott a hoki. A futballklubnál győzködtek, hogy ha edzésre nem is járok, legalább a meccsekre menjek el, de a hoki magával ragadott. A KSI-ben nevelkedtem Séra Miklósnál, akit inkább több kajakos kiválóság edzőjeként ismernek, de a jégkorongban is legendás tréner volt.

– Az ön korosztálya nem tudott sikereket felmutatni, ahhoz be kellett várnia a fiatalabbakat, az Ocskay, Palkovics, Ladányi fémjelezte generációt. Nehéz volt?

– Ahogy vesszük. Harmincévesen lettem csupán profi játékos. Tizennyolc éves korom óta dolgoztam a sport mellett, de amikor Fehérvárra kerültem, akkor már más nem fért bele a jégkorong mellett. Szerencsére nem csak a labdával, a koronggal is egész ügyes voltam, fizikálisan kellett túl a harmincon sokat fejlődnöm. Méghozzá autodidakta módon. Ahogy már utaltam rá, először igyekeztem magam kigyúrni, rengeteg fekvenyomást és guggolást csináltam az edzéseket kiegészítve, amitől kissé merev lettem, már elmúltam harmincöt, mire beállt a testem a megfelelő arányokra. Tényleg rengeteget edzettünk, Ocskay Gabi például edzések után rendszeresen kinn maradt a jégen, s még úgy ötszázat ütött kapura.

– Tudom, hogy jó barátok voltak. Ma is hiányzik?

– Persze. S nem csak nekem, az egész magyar hokinak. Egy nagy egyéniség korai halála mindig nagy veszteség. De ha például Kanadában vesztenek el valakit, az tízezerből egy, nálunk Csicsó viszont tízből volt egy. Méghozzá az egyik legjobb. Edzőként, vezetőként ma is nagymértékben hozzájárulhatna a sportág fejlődéséhez.

– Aminek az egyik kulcsa, hogy a válogatott játékosok erős bajnokságban edződjenek. A magyar központú Erste-liga mennyiben szolgálja ezt?

– Amennyire a benne ténykedők komolyan veszik. Persze javunkra válna, ha a bajnokság még erősebb lenne, de jelen feltételek mellett is többet ki lehetne hozni belőle, ha nem légiósok és máshonnan igazolt játékosok uralnák el a csapatokat, hanem a magyar fiatalok több lehetőséget kapnának. Tudom, hazabeszélek, de a MAC e tekintetben a kivételek egyike. Terbócs István, Garát Zsombor, Stipsicz Bence és Schlekmann Márk is nálunk nevelkedett. Megkérdezhetném, hogy a liga két kirakatcsapata, a Csíkszereda és az FTC e téren mit tud felmutatni. Értem én, hogy e két klubot az aranyérem élteti, de ez elviszi az eredeti célt. A sikerességet én nem ebben mérem, hanem abban, hogy ki mivel járul hozzá a magyar hoki eredményességéhez.

– A vetélkedés ráadásul heves indulatokat gerjesztett. Ön melyik félnek ad igazat?

– Nevetséges, sőt felháborító, ahogy Csíkszeredában elhárítják a felelősséget az ellenfelek biztonságáért, a fradisták pedig fölöslegesen és kihívóan hergelik a székelyeket. A két közeg valahol találkozott egymással. Mondhatnám, remélem, mindenki tanul az idei esetből, s a jövőben jobban előtérbe került a liga elsődleges feladata, ám a versenykiírás nem ezt sugallja. A pontrendszer eredetileg valóban a magyar, illetve fiatal játékosok érdekét védte, ám a klubok nyomására úgy felemelték a határt, hogy a következő idényben egy csapat akár tizenhét légióssal és csupán négy magyarral is kiállhat. Ez nem jó a magyar hokinak.

– S személy szerint önnek milyen célja van még?

– Szeretem a mostani szerepkört, hogy olyan klubnál vagyok vezető és edző, amelyik a játékosok nevelését tartja szem előtt. Az még nagyon tudna motiválni, ha ezt a munkát egy szinttel magasabban, az osztrák bajnokságban vagy akár a KHL-ben tudnám végezni.

Borítókép: Kangyal Balázs (Fotó: Kurucz Árpád)