Kegyelmi állapotban kölcsönösen szebbé tették egymás életét

Aligha túlzás Iványi Dalmát a magyar és az európai női kosárlabda egyik legnagyobb ikonjának nevezni: itthon, a kontinensen, sőt az Egyesült Államokban is maradandót alkotott játékosként. A pécsiek legendája két éve a Győr vezetőedzője lett, ahonnan most el kellett jönnie. Elismeri, csalódott, de hamar talpra állt, mert rögtön megtalálta az új feladat, és egyáltalán nem derogál neki Pécsre visszatérve a PEAC másodedzőjeként dolgozni. Nem voltak távoli céljai, Mezőberényből indulva mégis nagyon messzire jutott el a sportágban.

20220623 Székesfehérvár Iványi Dalma kosárlabda Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Hazatért?
– Mondhatjuk, hiszen Pécs valóban a második otthonom. Igaz, a PEAC új klub az életemben, de amikor igent mondtam az ajánlatra, kétségkívül szerepet játszott az is, hogy ismerős környezetbe jövök, és a családnak is sokkal egyszerűbb így az életünk folytatása.

– Hol van az első otthon? Ahol született, Békéscsabán?
– Tényleg ott születtem, de a közeli Mezőberényben nőttem fel, a szüleim most is ott élnek. Sajnos ritkán jutok haza, de nekem az az igazi feltöltődés, amikor ott lehetek, mert ott vagyok igazán otthon.

– Sem Békéscsaba, sem Mezőberény nem számít a kosárlabda fellegvárának. Hogyan találkozott a sportággal?
– Valóban egyikük sem a kosárlabdáról híres, de amikor édesanyám Mezőberényben edzősködött, a város csapata háromszor nyert diákolimpiát, és sok gyerek játszott. Ebből kiderült a válaszom is: a szüleim kosárlabdáztak, majd edzőként is dolgoztak, én pedig a pálya mellett nőttem fel. Szervezett edzésekre tízéves koromtól jártam, de addigra már megfogott a játék hangulata, a nagyoktól látott fogásokat mindig meglestem, és megpróbáltam utánuk csinálni. Nem volt semmilyen elvárás otthon a kosárlabdával kapcsolatosan, de az nyilvánvaló volt, hogy ügyes vagyok, élek-halok a játékért, és ez is közrejátszott abban, hogy Kecskemétre mentem középiskolába, mert ott lehetett magas szinten kosarazni.

Fotó: Mirkó István

– Tízszeres bajnok, nyolcszoros kupagyőztes, kétszer nyert bronzérmet az Euroligában, ahol több kategóriában is csúcsot döntött, száznál is többször volt válogatott, az első magyarként szerepelt és öt szezont lehúzott az amerikai WNBA-ben. Erről álmodott, amikor tizennégy évesen Kecskeméten bemutatkozott az NB I-ben?
– Nemigen álmodoztam, inkább mindig az adott pillanatra összpontosítottam. A mai napig imádok játszani, és az volt a fontos, hogy a következő edzésen és meccsen a maximumot kiadjam magamból. Persze az megfordult a fejemben, hogy szeretnék válogatott lenni és Európa-bajnokságon játszani, de a mindennapokban fontosabbnak számított, hogy jól érezzem magamat és megfelelő ütemben lépjek mindig előbbre. A Kecskemét középcsapat volt, kevés felnőttel a keretében, így fiatalként sokat lehettem a pályán, de azt tudtam, hogy az érettségi után váltanom kell.

– Rátgéber László miatt választotta Pécset?
– Ő akkor egy éve dolgozott a PVSK-nál, csak ellenfélként ismertem, így nem az ő személye döntött. Lényegesebb szempont volt, hogy ott van egyetem, a klub pedig komoly célokat próbált meg elérni, támaszkodott a fiatalokra, és Horváth Judittól irányítóként rengeteget tanulhattam. Nagyon jókor érkeztem, mert bár a csapat korábban nyert bajnokságot, éppen bronzérmes lett, és mindenkiben dolgozott a bizonyítási vágy. Jó döntés volt, hiszen ennek köszönhettem a válogatottságot, az amerikai ösztöndíjat, rengeteg sikert és csodálatos élményt. Maga a döntés gyorsan megszületett, a pécsi vezetők eljöttek hozzánk Mezőberénybe, a szüleim megebédeltették őket, majd egymás tenyerébe csaptunk.

– Mondhatjuk, hogy a kosárlabdát tekintve kegyelmi állapot uralkodott akkor, a kilencvenes–kétezres években Pécsett?
– Igen, a kosárlabda egyfajta életérzéssé vált a városban. Én azért éltem meg különlegesnek, mert azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek. A kosárlabda nekem is az életem, és ehhez egészen egyedi hangulat társult. Akkor tapasztaltam meg először, hogy mennyi jó élményt tudtunk adni az embereknek, közösségeket generáltunk, amelyek követtek minket a meccseinkre, kölcsönösen szebbé tettük egymás életét. Ma edzőként is törekszem rá, hogy a tanítványaimnak ne csak szakmai ismereteket, hanem emberi értékeket is közvetítsek.

– Az hogyan jött össze, hogy amikor Miamiban tanult ösztöndíjasként négy évig, hazajárt a hazai bajnokság rájátszásába besegíteni a PVSK-nak?
– Sehogyan, mert bár tényleg ez él a köztudatban, ez csak egyszer fordult elő. Abban a bajnoki évben, amelynek a kezdete előtt két nappal szeptemberben Horváth Juci halálos balesetet szenvedett. Január körül a csapatból többen is felvetették, jó lenne, ha a rájátszásra hazajönnék, mert szükség lenne rám, és én megoldottam. Amúgy egyben volt a csapat mindig, nem is nézett volna jól ki, ha mindig beállok a végére, így a többi évben itthon mindig csak a válogatott nyári programján vettem részt.

– Az ösztöndíj után öt idényt a WNBA-ben is eltöltött. Mi a legmarkánsabb különbség az amerikai és az európai kosárlabda között a hölgyeknél?
– Ott nagyobb jelentőséget kap a gyors támadójáték, amely elsősorban az egyéni képességekre alapoz. Nem csap át egyénieskedésbe, és persze a védekezés is kőkemény, de az üzlet miatt roppant lényeges a látványosság. Európaiként nem egyszerű ebbe belecsöppenni. Irányítóként itthon megszoktam, hogy egy csapatot szervezek, visszakapom a labdát, amire ott kevés esélyem volt, ráadásul a fizikumom sem mellettem szólt, de így is voltak nagyon jó szezonjaim.

– Magyarországon is sok amerikai szerepel az élvonalban. Ők könnyebben alkalmazkodnak?
– Ez függ az egyéntől és a poszttól is, de általában felkészülten érkeznek hozzánk, és zömmel be is válnak. Szerintem ha valaki ott és itt is képes megállni a helyét, mindkét felfogásban jól teljesít, az egész biztosan kiváló játékos.

–  Itthon van olyan népszerű a női kosárlabda, mint amennyire megérdemelné? Úgy is kérdezhetném, hogy országos sztár volt Iványi Dalma?
– Nem panaszkodom, és úgy látom, hogy a szakág egyre népszerűbb nálunk. Nagyon fontosnak tartom a példaképek kultuszának a felépítését, aminek tudatos munkának kellene lennie. Az Egyesült Államokban ez remekül működik, mi még az elején tartunk. Az olyan bázisoknak, mint egykor volt a Pécs, ma a Sopron, a Szekszárd és a Diósgyőr, erre is nagy figyelmet kell fordítaniuk. A Sopron Euroliga-győzelme ráirányította a figyelmet a női kosárlabdára, de a népszerűség akkor növelhető számottevően, ha a klubok és a válogatott egyaránt kiemelkedően szerepel és ér el komoly eredményeket. Ezt bizonyítja Magyarországon a női kézilabda. Nálunk sajnos ritkán esett még meg, hogy mindkét fronton a top kategóriába tartoztunk volna.

–  Most tehát visszatért Pécsre. A fényképeken őszintének tűnik a mosolya, pedig Győrből nem önszántából távozott.
–  Mindig sokat és őszintén mosolygok, szerencsére vidám és optimista a természetem. De értem, mire céloz. Két éve bátor lépés volt tőlem, hogy igent mondtam a Győr felkérésére. Amikor abbahagytam a játékot, elhatároztam, hogy minden korosztállyal szeretnék dolgozni, hogy megismerjem őket és magamat is. Hogy megtudjam, hol tudom a legtöbbet visszaadni abból, amit az évtizedek során megtanultam. Ezt az utánpótlásban kellett elkezdeni, már csak azért is, mert a felnőttkosárlabda világából akkor éppen elegem is lett. Két éve jött a lehetőség, hogy az NB I-ben is kipróbáljam magamat, és mert a családot is érettnek láttam a költözésre, elvállaltam.

Fotó: Mirkó István

–  A történtek fényében megbánta?
–  Nem. Rövidebb lett ez a munka, mint vártam, de rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Az első év eredményes volt, a második nem, és szomorú, egyben csalódott vagyok, mert nem sikerült befejeznem ezt a munkát, ugyanakkor tudtam, hogy ezen a szinten ez a poszt ezzel jár. Kicsit elkeseredtem, de hamar talpra álltam, mert jött az új lehetőség, az új kihívás.

– Csakhogy most nem vezetőedző, hanem másodedző lesz a PEAC-nál. Ez nem visszalépés?
–  Egyáltalán nem tartom annak, sőt motivált vagyok és tettre kész. Felnőttcsapat fejlődését szolgálhatom továbbra is, de az utánpótlásban is dolgozom a korosztályos válogatottaknál. Nem derogál ez a feladat, mert kiváló stáb tagja lehetek, amelyben értékes munkát végezhetek. Ráadásul belülről ismerhetek meg egy új szerepkört, és ha egyszer újra vezetőedző leszek, tudni fogom, hogyan néz ki ez a világ a másodedző szemével. Egy mondás szerint olykor egyet vissza kell lépni, hogy majd kettőt előreléphess, ez most éppen rám igaz.

–  Visszajöhet még Pécs a magyar női kosárlabda csúcsára?
–  Adott rá a lehetőség, és ezen dolgozunk, ezért nagy kihívás az új feladat. A háttér, az infrastruktúra megvan, hosszú távú szakmai koncepció mentén haladunk majd lépésről lépésre. Izgat, hogy részese lehetek ennek a folyamatnak, amelynek az a célja, hogy a pécsi női kosárlabda ismét nagy riválisa legyen az adott kor legjobbjainak, jelenleg a Sopronnak, és a nemzetközi porondon is visszakerüljön arra a szintre, ahol voltunk az Euroligában nyert bronzérmekkel.