Kegyelmi állapotban kölcsönösen szebbé tették egymás életét

Aligha túlzás Iványi Dalmát a magyar és az európai női kosárlabda egyik legnagyobb ikonjának nevezni: itthon, a kontinensen, sőt az Egyesült Államokban is maradandót alkotott játékosként. A pécsiek legendája két éve a Győr vezetőedzője lett, ahonnan most el kellett jönnie. Elismeri, csalódott, de hamar talpra állt, mert rögtön megtalálta az új feladat, és egyáltalán nem derogál neki Pécsre visszatérve a PEAC másodedzőjeként dolgozni. Nem voltak távoli céljai, Mezőberényből indulva mégis nagyon messzire jutott el a sportágban.

20220623 Székesfehérvár Iványi Dalma kosárlabda Fotó: Mirkó István (MI) Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Rátgéber László miatt választotta Pécset?
– Ő akkor egy éve dolgozott a PVSK-nál, csak ellenfélként ismertem, így nem az ő személye döntött. Lényegesebb szempont volt, hogy ott van egyetem, a klub pedig komoly célokat próbált meg elérni, támaszkodott a fiatalokra, és Horváth Judittól irányítóként rengeteget tanulhattam. Nagyon jókor érkeztem, mert bár a csapat korábban nyert bajnokságot, éppen bronzérmes lett, és mindenkiben dolgozott a bizonyítási vágy. Jó döntés volt, hiszen ennek köszönhettem a válogatottságot, az amerikai ösztöndíjat, rengeteg sikert és csodálatos élményt. Maga a döntés gyorsan megszületett, a pécsi vezetők eljöttek hozzánk Mezőberénybe, a szüleim megebédeltették őket, majd egymás tenyerébe csaptunk.

– Mondhatjuk, hogy a kosárlabdát tekintve kegyelmi állapot uralkodott akkor, a kilencvenes–kétezres években Pécsett?
– Igen, a kosárlabda egyfajta életérzéssé vált a városban. Én azért éltem meg különlegesnek, mert azt csinálhattam, amit a legjobban szeretek. A kosárlabda nekem is az életem, és ehhez egészen egyedi hangulat társult. Akkor tapasztaltam meg először, hogy mennyi jó élményt tudtunk adni az embereknek, közösségeket generáltunk, amelyek követtek minket a meccseinkre, kölcsönösen szebbé tettük egymás életét. Ma edzőként is törekszem rá, hogy a tanítványaimnak ne csak szakmai ismereteket, hanem emberi értékeket is közvetítsek.

– Az hogyan jött össze, hogy amikor Miamiban tanult ösztöndíjasként négy évig, hazajárt a hazai bajnokság rájátszásába besegíteni a PVSK-nak?
– Sehogyan, mert bár tényleg ez él a köztudatban, ez csak egyszer fordult elő. Abban a bajnoki évben, amelynek a kezdete előtt két nappal szeptemberben Horváth Juci halálos balesetet szenvedett. Január körül a csapatból többen is felvetették, jó lenne, ha a rájátszásra hazajönnék, mert szükség lenne rám, és én megoldottam. Amúgy egyben volt a csapat mindig, nem is nézett volna jól ki, ha mindig beállok a végére, így a többi évben itthon mindig csak a válogatott nyári programján vettem részt.

– Az ösztöndíj után öt idényt a WNBA-ben is eltöltött. Mi a legmarkánsabb különbség az amerikai és az európai kosárlabda között a hölgyeknél?
– Ott nagyobb jelentőséget kap a gyors támadójáték, amely elsősorban az egyéni képességekre alapoz. Nem csap át egyénieskedésbe, és persze a védekezés is kőkemény, de az üzlet miatt roppant lényeges a látványosság. Európaiként nem egyszerű ebbe belecsöppenni. Irányítóként itthon megszoktam, hogy egy csapatot szervezek, visszakapom a labdát, amire ott kevés esélyem volt, ráadásul a fizikumom sem mellettem szólt, de így is voltak nagyon jó szezonjaim.

– Magyarországon is sok amerikai szerepel az élvonalban. Ők könnyebben alkalmazkodnak?
– Ez függ az egyéntől és a poszttól is, de általában felkészülten érkeznek hozzánk, és zömmel be is válnak. Szerintem ha valaki ott és itt is képes megállni a helyét, mindkét felfogásban jól teljesít, az egész biztosan kiváló játékos.

–  Itthon van olyan népszerű a női kosárlabda, mint amennyire megérdemelné? Úgy is kérdezhetném, hogy országos sztár volt Iványi Dalma?
– Nem panaszkodom, és úgy látom, hogy a szakág egyre népszerűbb nálunk. Nagyon fontosnak tartom a példaképek kultuszának a felépítését, aminek tudatos munkának kellene lennie. Az Egyesült Államokban ez remekül működik, mi még az elején tartunk. Az olyan bázisoknak, mint egykor volt a Pécs, ma a Sopron, a Szekszárd és a Diósgyőr, erre is nagy figyelmet kell fordítaniuk. A Sopron Euroliga-győzelme ráirányította a figyelmet a női kosárlabdára, de a népszerűség akkor növelhető számottevően, ha a klubok és a válogatott egyaránt kiemelkedően szerepel és ér el komoly eredményeket. Ezt bizonyítja Magyarországon a női kézilabda. Nálunk sajnos ritkán esett még meg, hogy mindkét fronton a top kategóriába tartoztunk volna.

–  Most tehát visszatért Pécsre. A fényképeken őszintének tűnik a mosolya, pedig Győrből nem önszántából távozott.
–  Mindig sokat és őszintén mosolygok, szerencsére vidám és optimista a természetem. De értem, mire céloz. Két éve bátor lépés volt tőlem, hogy igent mondtam a Győr felkérésére. Amikor abbahagytam a játékot, elhatároztam, hogy minden korosztállyal szeretnék dolgozni, hogy megismerjem őket és magamat is. Hogy megtudjam, hol tudom a legtöbbet visszaadni abból, amit az évtizedek során megtanultam. Ezt az utánpótlásban kellett elkezdeni, már csak azért is, mert a felnőttkosárlabda világából akkor éppen elegem is lett. Két éve jött a lehetőség, hogy az NB I-ben is kipróbáljam magamat, és mert a családot is érettnek láttam a költözésre, elvállaltam.

Fotó: Mirkó István

–  A történtek fényében megbánta?
–  Nem. Rövidebb lett ez a munka, mint vártam, de rengeteg tapasztalattal gazdagodtam. Az első év eredményes volt, a második nem, és szomorú, egyben csalódott vagyok, mert nem sikerült befejeznem ezt a munkát, ugyanakkor tudtam, hogy ezen a szinten ez a poszt ezzel jár. Kicsit elkeseredtem, de hamar talpra álltam, mert jött az új lehetőség, az új kihívás.

– Csakhogy most nem vezetőedző, hanem másodedző lesz a PEAC-nál. Ez nem visszalépés?
–  Egyáltalán nem tartom annak, sőt motivált vagyok és tettre kész. Felnőttcsapat fejlődését szolgálhatom továbbra is, de az utánpótlásban is dolgozom a korosztályos válogatottaknál. Nem derogál ez a feladat, mert kiváló stáb tagja lehetek, amelyben értékes munkát végezhetek. Ráadásul belülről ismerhetek meg egy új szerepkört, és ha egyszer újra vezetőedző leszek, tudni fogom, hogyan néz ki ez a világ a másodedző szemével. Egy mondás szerint olykor egyet vissza kell lépni, hogy majd kettőt előreléphess, ez most éppen rám igaz.

–  Visszajöhet még Pécs a magyar női kosárlabda csúcsára?
–  Adott rá a lehetőség, és ezen dolgozunk, ezért nagy kihívás az új feladat. A háttér, az infrastruktúra megvan, hosszú távú szakmai koncepció mentén haladunk majd lépésről lépésre. Izgat, hogy részese lehetek ennek a folyamatnak, amelynek az a célja, hogy a pécsi női kosárlabda ismét nagy riválisa legyen az adott kor legjobbjainak, jelenleg a Sopronnak, és a nemzetközi porondon is visszakerüljön arra a szintre, ahol voltunk az Euroligában nyert bronzérmekkel.