– Köszönöm, egészen jól vagyok – fogadta a jókívánságokat a jubiláns. – Néhány napja jöttünk haza a Duna-menti Kulcs községben lévő nyaralónkból, ahol – bár hétköznap sétapálcával járok – kapálgattam, kaszálgattam, rendbe raktam a kertet, a kis uszodámat, szóval jól kidolgoztam magamat. Szerencsére a tévénézésre csak elvétve maradt időm, de a nyári ismétlések különben sem érdekelnek.
– Egy ilyen mérföldkőhöz érkezve elkerülhetetlen a visszatekintés a régi, szép időkre. Például arra, hogyan lesz valakiből világbajnok kajakozó.
– Az Eötvös Gimnáziumban a cserkészcsapat tagjaként bekerülhettem az egyik hatszemélyes evezős hajóba, onnan egy nagy lépésnyit jelentett előre a másik vizes sport, a kajak megismerése, amire az Elzett gyár szakosztályában nyílt lehetőségem. 1948–1949-ben már egyes kajakban versenyeken is elindultam. Az első, figyelmet keltő eredményem az volt, amikor a már felnőttként is jól ismert Varga Ferencet, a ma 97 éves „Ferót” sikerült 500 méteren legyőznöm. Feró később Helsinkiben, 1952-ben Gurovics Józseffel K–2-ben olimpiai bronzérmes lett.
– Az első nagy skalp tehát már megszületett, mi volt a következő, említése méltó esemény?
– 1950-ben a Bástya (a későbbi Vörös Lobogó, majd MTK) is megalakította a szakosztályát, ahol össze is ült az utóbb sikeres négyesünk. Beülési sorrendben: Vagyóczki Imre, Nagy László, Kovács László, Szigeti Zoltán. Közben 1953-ban bevonultattak, a Flottillához kerültem, ahol az alapkiképzést követően járhattam ugyan edzésre, de mégis csak katona voltam.
– Így érkezett el 1954, a világbajnokságra történt kiutazás ideje.
– Bőven volt izgalomban részünk, elsősorban a néhány héttel korábban, Svájcban a németek ellen elvesztett labdarúgó-világbajnoki döntő miatt. Az országban mélypontra zuhant hangulat. Minden korábbi döntés megkérdőjeleződött, s ez alól mi sem voltunk kivételek. A ráckevei edzőtábort követően ugyan elfoglaltuk a Keleti pályaudvaron a hálókocsinkat, de pénteken este közölték: menjünk haza, nem utazunk. Vissza Ráckevére, majd hétfőn reggel az Akadémia utcába mentünk, egyenesen a Rákosi-titkárságra. Szerencsénk volt, mert személyesen fogadott Rákosi, aki végül zöld lámpát érő megszólítással: „Elvtársak, jó utat!” elengedett bennünket. Huszonharmadikán érkeztünk meg Maconba, másnap kezdődtek a vb versenyei. Extra kuriózumként említem, hogy éppen július 26-án, tehát a születésnapomon lettünk világbajnokok a K–4 1000 méteres versenyszámban. A hat magyar aranyérem megtette a hatását, ugyanis a pártközpontból engedélyezték, hogy néhány napot még Párizsban tölthessünk. Ez a jutalom az akkori viszonyok között felért egy holdutazás ígéretével.
