A magyar, aki megvárakoztatta Del Pierót az öltözőfolyosón

Alessandro Del Piero kétszer is odaadta neki a mezét, pedig másodjára megvárakoztatta őt. Korsós György a magyar mezőnyjátékosok közül a legtöbbször szerepelt a BL-ben, de nagyokat kellett nyelnie, mert a legjobb éveiben nem számítottak rá a válogatottban. Volt olyan edzője, aki választás elé állította, hogy tanulás vagy futball, és olyan is, aki bocsánatot kért tőle, amiért elborult az agya. Az egykori győri védő, aki tavaly különdíjas volt az Országos Tudományos Diákköri Konferencián, lapunknak arról is mesélt, hogy Törökországban, egy lépcsőn zokogott Fehér Miklós halála miatt.

20210518 Győr Korsós György labdarúgó Fotó: Huszár Gábor HG Kisalföld Fotó: Huszár Gábor

– Ritka, hogy egy korábbi sokszoros válogatott labdarúgó tudományos diákversenyen lesz díjazott. Hogyan került az OTDK-ra?
– Tulajdonképpen a tanszékvezetőm, egyben témavezetőm, dr. Szakály Zsolt noszogatására. Miután befejeztem a pályafutásomat, rekreáció szakon diplomáztam a győri Széchenyi István Egyetemen, ahol most mesterszakon vagyok végzős. A sporttudományi tanszéken nagyon jó munkaközösség alakult ki, és meggyőztek, hogy ha később szeretnék doktori képzésre járni vagy az egyetemi kutatómunkában elmélyedni, sok előnnyel járhat ez a kihívás.

– Mi volt a kutatása témája?
– A fiziológiai jellemzőket hasonlítottam össze tizennégy éves fiúk körében. 

Három csoportot vizsgáltam: az elit, akadémiai labdarúgóképzésben részesülőket, a kisebb, amatőr csapatoknál futballozókat és a mindennapos iskolai testnevelésben résztvevőket.

– A magyar labdarúgás szempontjából milyen konklúzióra jutott?
– Arra, hogy eddig az életkorig, tehát tizennégy évig bezárólag elenyésző a különbség a professzionális kluboknál képzést kapó srácok és az amatőr egyesületekben edzők között, tehát az utóbbiaknak is hasonló esélyük van a profi karrier befutására. Szignifikáns, de nem behozhatatlan különbség egyedül az agilitástesztben volt az akadémisták javára a nyolc vizsgált terület közül.

Harcban Filippo Inzaghival az olaszok ellen 2-2-re végződött vb-selejtezőn. Fotó: Reuters Photographer

– Léteznek közismert sztereotípiák a futballisták intellektuális szegénységéről. Az ön életében a tanulás mindig ilyen fontos szerepet töltött be?
– Úgy nőttem föl, hogy a tanulás volt az első, csak utána jöhetett a foci. Szerencsére nem voltak nehézségeim az iskolában, és mivel nyolcadikos koromban úgy tűnt, hogy labdarúgó nem is lehetek, erős középiskolában, a Kazinczy Ferenc Gimnáziumban tanultam tovább Győrben…

Elnézést, hogy félbeszakítom, de miért kellett akkor lemondania a futballról?
– Hetedikes voltam, amikor szilánkos belbokatörést szenvedtem. Fél év kihagyás után újrakezdtem a játékot, aztán nyolcadikban megismétlődött ugyanaz a baj. Az orvosok azt mondták, hogy sportolhatok, de az legyen inkább a sakk… Így a tanulásra koncentráltam, nyelveket szerettem volna jól elsajátítani. Addig németet és oroszt tanultam, a gimnáziumban a németet folytattam, és megtanultam angolul is. Az ETO-ban a legtöbb utánpótlásjátékos a Bercsényi gimnázium sporttagozatos osztályába járt, én egy év kihagyás után, amikor úgy döntöttem, adok még egy esélyt a focinak, már kazinczysként tértem vissza közéjük.

– Tizenhét évesen került fel az ETO NB I-es keretébe. Akkor már megfordult a tanulás és a futball között a sorrend?
– Egy darabig próbáltam a kettőt párhuzamosan vinni, hálás is vagyok a Kazinczy jelenlegi igazgatójának, Németh Tibornak, aki támogatta a pályafutásomat, és a foci miatti sok hiányzásomat igazolta. Érettségi után főiskolára mentem a futball mellett, angol–testnevelés szakon kezdtem, aztán a rá következő évben idegenforgalomra váltottam. 

Végül az egyik edzőm – a neve nem lényeges – közölte velem, hogy döntsem el, mit akarok csinálni: futballozni vagy tanulni. A foci volt az álmom, amit nem hagyhattam szertefoszlani, ezért úgy voltam vele, hogy tíz-tizenöt évig mindent beleadok, tanulni utána is ráérek még.

– Verebes Józsefnél debütált az élvonalban. Mit jelentett önnek a „Mágus” kezei alatt dolgozni?
– Isteni ajándéknak fogtam föl, hogy ott lehettem a második győri korszakában. Én az ő ETO-ján nőttem föl, amelyik 1982-ben és 1983-ban megszerezte a bajnoki címet. Ráadásul abból a csapatból Szepessy László és Hannich Péter is tagja volt a szakmai stábnak, a csapatkapitányi karszalagot pedig Hajszán Gyula viselte. Tőlük sok tanácsot kaptam, külön foglalkozásokat tartottak nekem.

– Van hiányérzete, amiért az ön generációjának nem jött össze a hasonló győri bravúr?
– Persze, van. 1997-ben mi voltunk az őszi bajnokok. Akkor már Reszeli Soós István volt az edző, aki vagány, bevállalós futballt játszatott velünk, amely a szakmai igazgató, Bicskei Bertalan kontrolljával igazán sikeres recept volt. Csakhogy ez a szakmai egység a tavaszra megbomlott, mert Bicskeit kinevezték a válogatott szövetségi kapitányának, és végül csak negyedikek lettünk, pedig abban a csapatban akár a bajnoki cím is, de a dobogó minimum benne lehetett volna.

A Sturm Graz színeiben a BL-győztes Manchester United ellen is játszott. Fotó: Matthew Ashton

– Egy évvel később, 1999 nyarán légiósnak állt, Ausztriában, a Sturm Graznál folytatta.
– Az volt a célom, hogy külföldön és a Bajnokok Ligájában futballozzak. A Sturm akkoriban kiemelkedett az osztrák mezőnyből, helyi sztárcsapat volt, 27-30 fős kerettel. Óriási volt a konkurenciaharc. Az első három hónapban rengeteget tanultam Ivica Osim edzőtől. A vágyam hamar teljesült: 1999 szeptemberében a BL-ben a Manchester United ellen is pályára léptem, amely néhány hónappal korábban megnyerte a legendás döntőt a Bayern München ellen.

– Huszonkét mérkőzésen szerepelt a BL-ben, ezzel sokáig magyar csúcstartó volt, Gulácsi Péter tavaly döntötte meg a rekordját, de mezőnyjátékosként továbbra is önnek van a legtöbb meccse az európai futball legnagyobb színpadán.
– Minden percre büszke vagyok, amit a BL-ben töltöttem. Három idényben voltam ott a csoportkörben, egyszer a Sturmmal a legjobb tizenhat közé is bekerültünk. A huszonkettes szám első ránézésre nem tűnik túl nagynak, de ha belegondolunk, mennyi meccs van egy BL-idényben, nem is olyan rossz. Nagyon szurkoltam Gulának, hogy megdöntse a csúcsomat, mert az a magyar futball érdekét szolgálja, ha egy játékos hosszú ideig olyan erős csapatban szerepel, amelyből lehetősége nyílik erre.

– Melyik volt a legemlékezetesebb meccse a BL-ben?
– Isztambulban játszottunk a Sturmmal a Galatasaray ellen a csoportkör utolsó fordulójában 2000-ben. A meccs előtt tudtam meg, hogy nem leszek kezdő, noha addig az voltam. Az edző egyszerűen indokolt: azt mondta, hogy még fiatal vagyok, lesz még ilyenben részem, de most hadd kapják meg az öregek az esélyt életük meccsére. Óriási volt a tét, mindkét csapatnak győzelemre volt szüksége a biztos továbbjutáshoz. Pokoli hangulat fogadott minket, szinte háborús feszültség uralkodott a játéktéren is. A 61. percben álltam be, három perccel később gólpasszt adtam, azzal egyenlítettünk. A hajrában 2-2 volt az eredmény, kinéztem a kispad felé, és azt láttam, hogy a két csapat ott tartózkodó tagjai megindulnak egymás felé. 

Gondoltam, kész, vége, itt kitör a balhé, de ehelyett elkezdték ölelgetni egymást. 

Mint kiderült, lefújták a csoport másik meccsét, amelyen döntetlen született, így az isztambuli iksz a Galatának és a Sturmnak is továbbjutást ért. Még volt hátra a meccsből néhány perc hosszabbítás, ami úgy telt, hogy mi a saját térfelünkön passzolgattunk, aztán átadtuk a labdát, és a törökök ugyanezt tették… Azóta is nagy a barátság a két klub között.

– Ki volt az a sztár, aki a legnagyobb hatást tette önre?
– Alessandro Del Piero. Vele már a Rapid Wien játékosaként találkoztam a Juventus elleni BL-találkozón 2005-ben. Azon a torinói meccsen belső középpályást játszottam, de az utolsó negyedórára visszamentem jobbhátvédbe, és közvetlenül őt fogtam. A lefújás után szóltam neki, hogy szeretnék mezt cserélni vele, mire ő mondta, hogy természetesen, majd az öltözőfolyosón megejtjük. Utána odajött hozzám az a fiatal srác, aki a meccs nagy részében Del Piero őrzője volt, és megkért, hogy hadd legyen övé a mez. Szóltam Del Pierónak, hogy inkább vele cseréljen, mégiscsak vele találkozott többet a pályán, de ő azt mondta, semmi gond, hoz két mezt mindkettőnknek. Közben azonban nekünk be kellett mennünk az öltözőbe a csapattal, mert 3-0-ra kikaptunk, gyengén játszottunk, és egy alapos, jó tízperces fejmosásban volt részünk. 

Én meg közben szégyelltem magam, hogy szegény Del Piero ott áll az öltöző előtt, és ezt a lármát hallgatja… Legnagyobb meglepetésemre, mire végeztünk, ott várt ránk türelmesen, a két mezzel a kezében.

– Hány mezt tart emlékként becsben?
– Del Pierótól kettőt is, mert a 2000-es, 2-2-re végződött magyar–olasz vb-selejtező végén is vele cseréltem a válogatottban. Összesen kilencven-száz darabos lehet a gyűjteményem. Jelenleg a győri utánpótlásnevelő egyesületnél, az Üstökös FC-nél dolgozom klubmenedzserként, és ott minden nyáron szervezünk edzőtábort, ahol ki vannak állítva a mezek.

Ritkaság: a Rapid Wienben rövid hajjal is láthattuk. Fotó: Matthew Ashton

– A válogatottban lejátszott harminchárom mérkőzésével mennyire elégedett?
– Istenigazából lehetett volna sokkal több is, ha 2002 és 2005 között nem tesznek parkolópályára. Nem értettem az akkori válogatási elveket, mert ez az időszak a legjobb éveimre esett Ausztriában.

– Gellei Imre kapitányi korszakáról van szó. Megbeszélték azóta?
– Sokáig semmilyen kapcsolatom nem volt vele, de azt kell, hogy mondjam, az öregfiúk válogatottnál kifejezetten jóban lettünk. Ennek ellenére sosem kérdeztem erről, nem vagyok az a fajta, aki bárkit számon kér. Ez az ő szakmai döntése volt, amit profi labdarúgóként el kellett fogadnom, még ha nagyokat nyeltem is miatta. Végül egy váratlan fordulattal Lothar Matthäus hívott vissza a válogatottba, miután egy Fehér Miklós-emléktornán szóba elegyedtünk, és ő akkor tudta meg, hogy a Rapid Wiennél futballozom.

– Fehér Miklós neve mellett nem mehetünk el szó nélkül, hiszen Győrben és a válogatottban is együtt játszottak. Hogyan dolgozta fel az egész országot megrázó tragédiáját?
– Győrben összetartó, fiatal mag alakult ki a kilencvenes évek közepén, amelynek mindketten tagjai voltunk. Hihetetlenül tudatos volt, követte az álmait, és még szinte gyerekfejjel, tizennyolc évesen igazolt külföldi sztárcsapathoz Portóba. A haláláig mindent kihozott a pályafutásából, de sokaknak ő nemcsak nagyszerű sportember volt, hanem jó barát, lelki társ. 

Az elvesztése a mai napig feldolgozhatatlan. Épp Törökországban voltam edzőtáborban a Sturmmal, amikor tudomást szereztem a szörnyű hírről. 

A sportigazgató mondta, hogy egy magyar játékos meghalt Portugáliában, és amikor kiejtette, hogy Miklós Fehér, nem akartam elhinni. Leültem a lépcsőre, és zokogtam, aztán felmentem a szobámba, aznap nem is láttak többet, az ebédre és a délutáni edzésre sem mentem le. Jöttek-mentek a telefonok régi ismerősökkel, próbáltuk tartani egymásban a lelket.

– Az ön egyetlen válogatott gólját még együtt ünnepelhették a pályán, amikor 1998-ban 2-0-ra győztünk Svájc ellen.
– Az a gól kísértett engem. 2003-ban Gilbert Gress lett az edzőm a Sturmnál, akit kirúgtak a svájci válogatott éléről az ominózus meccs után. Amikor kinevezték Grazban, az egyik osztrák sportlap meg is írta a „közös múltunkat”. Sejtettem, hogy ebből baj lesz, aznap reggel eldugtam az összes újságot az edzőközpontban, de nyilván az öreg fülébe jutott a sztori. Edzőmeccset játszottunk, felírta a csapatnévsort a táblára. 

Később megkérdezte tőlem, játszottam-e Svájc ellen a magyar válogatottban. Mondtam, hogy igen. Mire ő: de gólt ugye nem szerzett? De igen – feleltem. Erre szó nélkül elsétált. Mire bementem az öltözőbe, a nevem le volt törölve a tábláról.

– Mi lett a sztori vége?
– A lelátón néztem végig a meccset, ami után odajött hozzám, és elnézést kért. Elmondta, hogy milyen rosszul érintette, amikor kirúgták, és ezek az emlékek előtörtek benne, elborult az agya, de szüksége van rám, és ne aggódjak, jó lesz a kapcsolatunk. Nem haragudtam rá, van olyan, hogy az ember felhúzza magát.

Borítókép: Korsós György manapság a győri utánpótlásnevelő egyesület, az Üstökös FC fiataljaiért dolgozik (Fotó: Huszár Gábor)