– Ritka, hogy egy korábbi sokszoros válogatott labdarúgó tudományos diákversenyen lesz díjazott. Hogyan került az OTDK-ra?
– Tulajdonképpen a tanszékvezetőm, egyben témavezetőm, dr. Szakály Zsolt noszogatására. Miután befejeztem a pályafutásomat, rekreáció szakon diplomáztam a győri Széchenyi István Egyetemen, ahol most mesterszakon vagyok végzős. A sporttudományi tanszéken nagyon jó munkaközösség alakult ki, és meggyőztek, hogy ha később szeretnék doktori képzésre járni vagy az egyetemi kutatómunkában elmélyedni, sok előnnyel járhat ez a kihívás.
– Mi volt a kutatása témája?
– A fiziológiai jellemzőket hasonlítottam össze tizennégy éves fiúk körében.
Három csoportot vizsgáltam: az elit, akadémiai labdarúgóképzésben részesülőket, a kisebb, amatőr csapatoknál futballozókat és a mindennapos iskolai testnevelésben résztvevőket.
– A magyar labdarúgás szempontjából milyen konklúzióra jutott?
– Arra, hogy eddig az életkorig, tehát tizennégy évig bezárólag elenyésző a különbség a professzionális kluboknál képzést kapó srácok és az amatőr egyesületekben edzők között, tehát az utóbbiaknak is hasonló esélyük van a profi karrier befutására. Szignifikáns, de nem behozhatatlan különbség egyedül az agilitástesztben volt az akadémisták javára a nyolc vizsgált terület közül.
– Léteznek közismert sztereotípiák a futballisták intellektuális szegénységéről. Az ön életében a tanulás mindig ilyen fontos szerepet töltött be?
– Úgy nőttem föl, hogy a tanulás volt az első, csak utána jöhetett a foci. Szerencsére nem voltak nehézségeim az iskolában, és mivel nyolcadikos koromban úgy tűnt, hogy labdarúgó nem is lehetek, erős középiskolában, a Kazinczy Ferenc Gimnáziumban tanultam tovább Győrben…
Elnézést, hogy félbeszakítom, de miért kellett akkor lemondania a futballról?
– Hetedikes voltam, amikor szilánkos belbokatörést szenvedtem. Fél év kihagyás után újrakezdtem a játékot, aztán nyolcadikban megismétlődött ugyanaz a baj. Az orvosok azt mondták, hogy sportolhatok, de az legyen inkább a sakk… Így a tanulásra koncentráltam, nyelveket szerettem volna jól elsajátítani. Addig németet és oroszt tanultam, a gimnáziumban a németet folytattam, és megtanultam angolul is. Az ETO-ban a legtöbb utánpótlásjátékos a Bercsényi gimnázium sporttagozatos osztályába járt, én egy év kihagyás után, amikor úgy döntöttem, adok még egy esélyt a focinak, már kazinczysként tértem vissza közéjük.
– Tizenhét évesen került fel az ETO NB I-es keretébe. Akkor már megfordult a tanulás és a futball között a sorrend?
– Egy darabig próbáltam a kettőt párhuzamosan vinni, hálás is vagyok a Kazinczy jelenlegi igazgatójának, Németh Tibornak, aki támogatta a pályafutásomat, és a foci miatti sok hiányzásomat igazolta. Érettségi után főiskolára mentem a futball mellett, angol–testnevelés szakon kezdtem, aztán a rá következő évben idegenforgalomra váltottam.
Végül az egyik edzőm – a neve nem lényeges – közölte velem, hogy döntsem el, mit akarok csinálni: futballozni vagy tanulni. A foci volt az álmom, amit nem hagyhattam szertefoszlani, ezért úgy voltam vele, hogy tíz-tizenöt évig mindent beleadok, tanulni utána is ráérek még.
– Verebes Józsefnél debütált az élvonalban. Mit jelentett önnek a „Mágus” kezei alatt dolgozni?
– Isteni ajándéknak fogtam föl, hogy ott lehettem a második győri korszakában. Én az ő ETO-ján nőttem föl, amelyik 1982-ben és 1983-ban megszerezte a bajnoki címet. Ráadásul abból a csapatból Szepessy László és Hannich Péter is tagja volt a szakmai stábnak, a csapatkapitányi karszalagot pedig Hajszán Gyula viselte. Tőlük sok tanácsot kaptam, külön foglalkozásokat tartottak nekem.
– Van hiányérzete, amiért az ön generációjának nem jött össze a hasonló győri bravúr?
– Persze, van. 1997-ben mi voltunk az őszi bajnokok. Akkor már Reszeli Soós István volt az edző, aki vagány, bevállalós futballt játszatott velünk, amely a szakmai igazgató, Bicskei Bertalan kontrolljával igazán sikeres recept volt. Csakhogy ez a szakmai egység a tavaszra megbomlott, mert Bicskeit kinevezték a válogatott szövetségi kapitányának, és végül csak negyedikek lettünk, pedig abban a csapatban akár a bajnoki cím is, de a dobogó minimum benne lehetett volna.
– Egy évvel később, 1999 nyarán légiósnak állt, Ausztriában, a Sturm Graznál folytatta.
– Az volt a célom, hogy külföldön és a Bajnokok Ligájában futballozzak. A Sturm akkoriban kiemelkedett az osztrák mezőnyből, helyi sztárcsapat volt, 27-30 fős kerettel. Óriási volt a konkurenciaharc. Az első három hónapban rengeteget tanultam Ivica Osim edzőtől. A vágyam hamar teljesült: 1999 szeptemberében a BL-ben a Manchester United ellen is pályára léptem, amely néhány hónappal korábban megnyerte a legendás döntőt a Bayern München ellen.
– Huszonkét mérkőzésen szerepelt a BL-ben, ezzel sokáig magyar csúcstartó volt, Gulácsi Péter tavaly döntötte meg a rekordját, de mezőnyjátékosként továbbra is önnek van a legtöbb meccse az európai futball legnagyobb színpadán.
– Minden percre büszke vagyok, amit a BL-ben töltöttem. Három idényben voltam ott a csoportkörben, egyszer a Sturmmal a legjobb tizenhat közé is bekerültünk. A huszonkettes szám első ránézésre nem tűnik túl nagynak, de ha belegondolunk, mennyi meccs van egy BL-idényben, nem is olyan rossz. Nagyon szurkoltam Gulának, hogy megdöntse a csúcsomat, mert az a magyar futball érdekét szolgálja, ha egy játékos hosszú ideig olyan erős csapatban szerepel, amelyből lehetősége nyílik erre.
– Melyik volt a legemlékezetesebb meccse a BL-ben?
– Isztambulban játszottunk a Sturmmal a Galatasaray ellen a csoportkör utolsó fordulójában 2000-ben. A meccs előtt tudtam meg, hogy nem leszek kezdő, noha addig az voltam. Az edző egyszerűen indokolt: azt mondta, hogy még fiatal vagyok, lesz még ilyenben részem, de most hadd kapják meg az öregek az esélyt életük meccsére. Óriási volt a tét, mindkét csapatnak győzelemre volt szüksége a biztos továbbjutáshoz. Pokoli hangulat fogadott minket, szinte háborús feszültség uralkodott a játéktéren is. A 61. percben álltam be, három perccel később gólpasszt adtam, azzal egyenlítettünk. A hajrában 2-2 volt az eredmény, kinéztem a kispad felé, és azt láttam, hogy a két csapat ott tartózkodó tagjai megindulnak egymás felé.
Gondoltam, kész, vége, itt kitör a balhé, de ehelyett elkezdték ölelgetni egymást.
Mint kiderült, lefújták a csoport másik meccsét, amelyen döntetlen született, így az isztambuli iksz a Galatának és a Sturmnak is továbbjutást ért. Még volt hátra a meccsből néhány perc hosszabbítás, ami úgy telt, hogy mi a saját térfelünkön passzolgattunk, aztán átadtuk a labdát, és a törökök ugyanezt tették… Azóta is nagy a barátság a két klub között.