Cipőt kapott a példaképétől, később életet mentett a magyar klasszis

A kétezres évek elejének nemzetközi klasszisa, a 2008-as pekingi olimpia all star-csapatának tagja, Vérten Orsolya először 2001-ben, a junior vb-ezüstéremmel hívta fel magára a figyelmet. Abból a korosztályból csak ő és Görbicz Anita futott be komoly karriert. Vérten egyáltalán nem sajnálja, hogy a külföldi szerződés kimaradt az életéből, pedig a korszak sztárcsapata, az osztrák Hypo és a román Valcea is megpróbálta elcsábítani Győrből. A kiváló balszélső életszemléletét átformálta az anyaság; az egykor az Atlanti-óceánban életet mentő kézilabdázó követi a sportága rezdüléseit, szerinte jó dolguk van a mai fiataloknak. Talán túlságosan is.

Vérten Orsolya Fotó: Teknős Miklós

– Három és fél éve szólalt meg legutóbb a nyilvánosság előtt, amikor elmesélte a rekeszsérvvel született gyermeke, Magor csodával határos világra jöttét. Akkor azt is mondta, hogy nincs az az érem, amire elcserélné az anyaságot. Mikor tudatosodott, hogy a gyermek az élet legnagyobb ajándéka?
– Amikor a gyerekedet a születése után két héttel karodba veheted, és rád mosolyog, akkor sok mindent átértékelsz. Magor hihetetlen zaklatott körülmények között jött világra. Amikor megtudtuk a párommal, hogy rekeszsérve van, előfordult, hogy eluralkodott rajtunk a reményvesztettség, de azonnal elhessegettük ezt az érzést. A születése után két hétig inkubátorban volt, én csak ezután vehettem magamhoz. Akkor költözött belém az érzés, ami a mai napig bennem van: itt ez a kis csöppség, most már nem érhet minket bántódás, minden csak jó lehet. Amikor először vigyázhattam rá, elhittük, hogy talán túl vagyunk mindenen. Ekkor éreztem azt, hogy ő az én feladatom, és Magor életem végéig számíthat rám. Azóta megszületett Lelle és Zolna. Mindannyian egészségesek, és ez a legfontosabb.

– Három gyermek nevelése teljes embert kíván. A kézilabda-oktatást szünetelteti?
– Magor születése után tartottam edzéseket az Angyalföldi Sportiskolában, de az irodai tevékenységemet felfüggesztettem. Magor féléves volt, amikor újra munkába álltam, négy órában dolgoztam fél éven keresztül, és bevallom, hiányérzetem volt, bántott is a dolog, éreztem, hogy mellette van a helyem. 2020 márciusában beütött a koronavírus, online formában tartottuk az edzéseket, nem jártunk dolgozni. Így sokat nem kellett távol lennem tőle. A négyórás munka végül is három-négy hónapig tartott. De tudom, hogy egy napon majd visszamegyek az Angyalföldi Sportiskolába és a Vasashoz. Visszavárnak.

– Miért pont Angyalföld, miért nem a Fradi?
– A Vasasban kezdtem el kézilabdázni.

Fotó: Czerkl Gábor

– De a Ferencvárosban hagyta abba.
– Így van, sőt Elek Gábor mellett a felnőttcsapatnál is dolgozhattam. Aztán a Vasas kézilabda-szakosztálya sportigazgatót keresett, és én megpályáztam az állást. Olyan lehetőség volt, amelyet vétek lett volna kihagyni. Ezt megértették és elfogadták a Ferencvárosnál.

– Sok embert megkérdeztem, de senki sem tudott arra válaszolni, hogy ön győri vagy ferencvárosi érzelműnek tekinti-e magát. Mi az igazság?
– Erre én sem tudok válaszolni. 2002 és 2012 között nagyon sok mindent elértem Győrben, akkor lettem felnőtt válogatott. Rengeteget köszönhetek a klubnak. Egy izomszakadás után terveztem a visszatérést, de nem találtam önmagam, és ugyan nem vagyok ebben biztos, de mégiscsak azt éreztem, hogy a klub már nem számított rám úgy, mint korábban. A Ferencváros hitt bennem, náluk kaptam még egy lehetőséget. Mindkét klub más szempontból volt fontos és meghatározó a karrieremben.

– Állítólag nem sokon múlott, hogy a Győr vagy Fradi kérdés fel se vetődjön. Úszóként kezdte, és később ennek komoly hasznát vette.
– Nem mondhatnám, hogy korán, csak kilencévesen kezdtem el úszni a KSI-ben. Az esélytelenek nyugalmával indultam a versenyeken, majd a szüleimmel arra jutottunk, hogy a család áldozatvállalása nem biztos, hogy kifizetődik. Próbálkoztam mással, az iskolai futóversenyeken egész jól szerepeltem, mondta is a testnevelőtanárom, hogy ha tudok úszni, és a futás sem megy rosszul, akkor már csak a bicikli van hátra, és lehetnék triatlonos. Abban az időben nem kaptam hozzá kedvet, viszont miután befejeztem a kézilabdát, teljesítettem egy féltávú ironman-versenyt. Akkor már Angyalföldön laktunk, a patak túloldalán volt a Vasas-pálya. Ott volt a kézilabdacsapat, lementem edzeni, és ezzel el is dőlt a sorsom.

– Az úszókarrier helyett vízimentőként futott be villámkarriert a Copacabanán. A válogatott csapattársát, Hornyák Ágnest mentette ki az Atlanti-óceánból.
– Volt ilyen… 2006 nyarán történt az eset. Szegény Ágit egyre beljebb sodorták a hullámok. Nem tudom, hogy egyedül is ki tudott volna jönni vagy sem, mindenesetre akkor úgy éreztem, hogy mennem kell, segítenem kell neki, mert veszélyben van az élete.

Fotó: Teknős Miklós

– Egykori pályatársai segítőkészségét, alázatát, szorgalmát és a humorát dicsérik. A győri öltöző korábbi hangadói pedig el vannak ájulva a tánctudásától.
– Aki ismer, tudja, hogy nem a pultot támasztottam a szórakozóhelyeken, hanem táncoltam. A nyolcvanas-kilencvenes évek zenéi mentek, otthon ritkán hallgattam őket, de táncolni jól lehetett rájuk.

– Arról is híres volt, hogy mindig maga készítette barátainak az ajándékokat. 
– Így igaz. Szeretek olyan aprósággal kedveskedni másoknak, amit én készítek. Párnákat varrtam, hímeztem, a gyerekeknek készségfejlesztő könyvet, úgynevezett csendeskönyvet csináltam. Készítettem gipszből hűtőmágnest, amire én festettem.

Fotó: Nemzeti Sport

– Kovács Péter, a junior vb-n ezüstérmes válogatott szövetségi edzője azt állította, hogy az 1982–1983-ban született korosztály tagjai közül legalább öten-hatan – Görbicz Anita, Bulath Anita, Mehlmann Ibolya, Nagy Ivett, Szrnka Hortenzia és Vérten Orsolya – futhatnak be komoly karriert. Később csak Görbicz és ön volt meghatározó nemzetközi szinten. Nem volt több ebben a generációban?
– Ezen nagyon sokat gondolkoztam. Néhány játékos nem olyan csapatot választott, ami segítette volna az előremenetelét. Volt, aki külföldön próbált szerencsét. Másoknál sérülés szólt közbe vagy a tanulás került az előtérbe. Akkor még nagyon fiatalok voltunk, és rengeteg impulzus ért minket, sokan talán emiatt koptak ki az élsportból, mielőtt igazán belekerültek volna.

Fotó: Nemzeti Sport

– Volt példaképe?
– Erdős Éva, akivel most együtt járok a Testnevelési Egyetemre. Amikor gyerekként néztük a Vasas felnőttcsapatának a meccseit, ő ott játszott Varga Mártával, Hochreiter Ritával és a többiekkel…! Remek társaság volt, csodálattal tekintettünk rájuk. Ha jól emlékszem, én éppen akkoriban kerültem fel a felnőttkeretbe, mikor Évi hazajött a franciaországi klubjától. Megkaptam tőle az akkori cipőjét. Hatalmas megtiszteltetésként éltem meg, hogy az olimpiai bronzérmes, világbajnoki ezüstérmes balszélső cipőjében játszhattam. Nemrég elmeséltem neki ezt a számomra meghatározó történetet. Ő is emlékezett rá. Te jó ég, mennyire büszke voltam, hogy az ő cipőjében játszhattam! Mindig példaképként tekintek rá. Kár, hogy a mai gyerekek már nehezen találnak maguknak olyan példaképet, mint amilyen Éva volt.

– Szóba hozta a külföldet. Hívták?
– Igen, a Hypo és a Valcea érdeklődött, de akkoriban futott a szekér a Győrrel. Jól éreztem magam, és mindent biztosított a klub. Utólag úgy érzem, jól döntöttem, hogy itthon maradtam.

Fotó: Nemzeti Sport

– Tehát e tekintetben nincs hiány­érzete. De hogyan gondol vissza a 2008-as olimpiára? Hajdu János, az akkori kapitány egyértelművé tette, hogy ha ön nem sérül meg az oroszok elleni elődöntőben, akkor éremmel jön haza a csapat Pekingből. Egyetért vele?
– Őszintén megmondom, nem. Igaz, hogy abban az időszakban voltam csúcsformában, beválasztottak az all star csapatba, tényleg jól ment Pekingben. A bronzmeccset azonban Dél-Korea végig uralta, nem nagyon volt esélyünk. Minden sportolónak az az álma, hogy érmet, lehetőleg minél fényesebbet szerezzen egy olimpián. Nekünk az oroszok elleni elődöntőben lehetett volna esélyünk, mindannyian úgy éreztük, hogy meg tudjuk fogni őket.

– Ezen a meccsen sérült meg.
– Igen, de nem lehet egy játékos sérülésére fogni a vereséget. A sérülés az élsport velejárója. Ha kidől egy játékos, akkor egy másiknak pótolnia kell. Nem hiszem, hogy rajtam múlt, bár minek tagadjam, jó érzés, hogy a kapitány ezt mondta, mert ezzel elismerte a teljesítményemet. De tényleg nem hiszem, hogy ezen múlt.

Fotó: Teknős Miklós

– Említette, hogy 2008–2009-ben volt a csúcson. Nem akarok sebeket feltépni, de többször is elmondta, hogy a Viborg elleni elveszített BL-döntő volt a mélypont. Ezt a mai napig így gondolja?
– Hát persze. Nagyon közel voltunk a győzelemhez: idegenben kettővel nyertünk, a magyarországi visszavágón viszont hárommal kikaptunk. Bizakodva vártuk a második mérkőzést, de az nem úgy sikerült, ahogy szerettük volna. Szinte végig futottunk az eredmény után. Hatalmas csalódás volt. Persze az évek megszépítik az emlékeket: néha belegondolok, hogy miért tekintjük kudarcnak a második helyet. Valójában nem volt az. Akkor nagyon fájt. Most, negyvenévesen már árnyaltabban fogalmazok. Néha viccelődöm azon, hogy miután eligazoltam Győrből, beköszöntött náluk a nemzetközi aranykorszak. Na de ez tényleg csak vicc.

– Viszont van egy igen komoly slágertéma – kis túlzással lerágott csont – a magyar női kézilabdában: a kétezres évek elején érmekkel elkényeztetett szurkolók nem igazán értik, hogy az utánpótlássikerek után felnőtt szinten miért kell várni az áttörésre. A Győrben mellőzött, a nyáron Dániába igazolt Háfra Noémi pályája a klasszikus esettanulmány. Mi a gond, mi lehet a megoldás?
– Úgy érzem, kaphatnának több lehetőséget a magyar fiatalok. Mi azért maradtunk meg többen az első osztályban, mert még nem volt olyan sok külföldi játékos a csapatokban, mint most. Ránk merték bízni a feladatot, és talán azért tudtunk fejlődni. Szerintem jelenleg túl sok az idegenlé­giós a magyar bajnokságban. A magyar fiatalok vállára érdemes lenne terhet rakni a klubcsapatokban, és kiderülne, elbírják-e vagy sem. Ugyanakkor az is igaz, hogy a sportág mai lehetőségeit össze sem lehet hasonlítani azokkal, amik a mi időnkben voltak. Remélem, a fiatalok értékelik ezt, és meghálálják a bizalmat.

– Mikor találkoznak a fiatalok a Testnevelési Egyetemen végzett edzővel? Mikor tervezi a visszatérést a kézilabdába?
– Magor nem járt bölcsődébe, Lelle most lenne bölcsis, de mivel otthon vagyok a kicsivel, ő sem lesz az, és valószínűleg Zolna sem. Még egy-két évet otthon leszek velük. Élvezem a gyereknevelést. Természetesen szeretnék visszatérni a sportágba: a kézilabda az igazi közegem, ez töltötte ki az életemet. Ennek köszönhetek szinte mindent.

Borítókép: Vérten Orsolya a kétezres évek elején kiemelkedett a nemzetközi mezőnyből (Fotó: Teknős Miklós)