Nyolcvanévesen még játszik a magyar kosárlabda edzőlegendája

Gyímesi János az igazi kosárlabda-dinasztia nagyon prominens tagja. Az édesapja meghatározó alakja volt a sportágnak a hőskorban, ő edzőként legendás lett, bár a szocialista rendszerben rengeteg akadályt gördítettek elé. Ifjabb Gyimesi János augusztus 24-én tölti be a 80. életévét, és azt mondja, ő elsősorban nem edző, hanem nevelő volt, de most is ott találjuk a kosárlabda közelében, és nincsen hiányérzete.

A története egy árva gyerekkel kezdődött, aki az édesapja lett. Idősebb Gyímesi János Szarvason nevelkedett, több sportágat kipróbált, a kosárlabdával viszont csak a Testnevelési Főiskolán ismerkedett meg, ám a kapcsolat attól fogva életre szóló maradt. Játékosként válogatott lett, de nagyon komoly tekintélyt edzőként és szövetségi kapitányként, valamint számos szakkönyv írójaként szerzett magának. Az magától értetődött, hogy a fia, ifjabb Gyímesi János a sportág bűvöletében nőtt fel.

– Mindent az apámnak köszönhetek – mondja most, amikor a 80. születésnapja miatt beszélünk. – Szarvason díszpolgár lett, tavaly pedig szobrot is kapott a városban, az avatáson én is beszédet mondtam. Rengeteg gimnazista volt ott, és meséltem nekik arról, hogy tényleg árva volt, és így is talpon maradt, sőt a kosárlabdának köszönhetően beutazta a világot, nagy szaktekintély lett, és a példája mutatja, hogy a nulláról indulva is sokra lehet jutni. Nem volt bőbeszédű ember, és amikor már egyetemista voltam, úgy hatvanhárom körül, röviden közölte velem, hogy az egyetem elsőéveseinek én leszek az edzője, az ezért járó kétszáz forintot pedig fogjam fel zsebpénznek.

Ez volt az első lépés az edzői pálya felé, és nem nyújthatott rossz teljesítményt, mert amikor Frenkl Róbert, a tekintélyes sportvezető egy alkalommal meglátogatta a Gyímesi családot, az ifjabb János egyszer csak azt hallotta, hogy édesapja ezt mondja: – Vigyétek a fiamat!

Így lett a Budapest első osztályban szereplő, ám az akkori jelenénél dicsőségesebb múltú OSC edzője, amellyel évről évre feljebb lépett, közben mai szóval élve menedzselt több saját nevelésű kosarast, és csak egy hajszálon múlott, hogy a csapata nem jutott fel az az NB I-be. 

– Hibáztam, sőt lefagytam a kispadon a sorsdöntő meccsen, és nagyban szidtam magamat, amikor Frenkl Robi odajött hozzám, hogy semmi baj, tulajdonképpen kész szerencse, hogy nem jutottunk fel, mert az egyetemnek amúgy sem lenne elég pénze az élvonalra.

Fotó: Jochapress.hu

A gyors felemelkedés azonban jó ajánlólevél volt számára, és hamarosan a Bp. Spartacus női felnőttcsapatának a kispadján találta magát. Ez nagyon dicsőséges korszak volt, ott nyert először bajnoki címet, de az aranyéremnél is fontosabb volt a szemében, hogy a kulcsemberek java része, mint például Kiss Lenke, Borka Ágnes és Vertetics Györgyi saját nevelésű játékosok voltak. Nem jött ki a klub pártban jól fekvő elnökével, de a kibillentése után a Tungsram férficsapatának az edzőjeként dolgozhatott tovább, majd Zalaegerszeg következett, akkor, amikor a vidéki kosárlabda még csak kereste a fővárosi hegemónia, különösen a Bp. Honvéd hegemóniája megtörésének a lehetőségét.

Zalaegerszegen akkor az ezüstérem óriási eredménynek számított – a Tungsrammal is tudott második lenni –, mégis magától távozott, mert az MTK női csapata hívta, és érdekelte a kihívás. Az együttes nem a legszebb napjait élte, és ő bajnokot faragott belőle, de mint mondja, nem ez számít, hanem az, hogy folyamatosan beépített olyan saját nevelésű fiatalokat, mint például Seres Éva, Újvári „Nyuszi” Eszter, Rónaszéki Szilvi és Fábián Ildikó. Az aranyérem ellenére, mondjuk úgy, hogy ideológiai okokból, mennie kellett, de Pálinkás József szövetségi kapitány mellett dolgozva részese lehetett az 1991-e Európa-bajnokságon szerzett bronzéremnek. 

Fotó: Jochapress

– Csodás együttműködés volt ez, nagyszerűen kiegészítettük egymást Jocival – emlékszik vissza Gyímesi János. – Éppen ezért csak hálás lehetek azért, amit a kosárlabdától kaptam, és egyáltalán nincsen hiányérzetem a karrieremmel kapcsolatban. Ráadásul engem nem az eredmények érdekeltek, amikor bajnoki címet nyertünk, a sorsdöntő meccs utolsó percében bementem az öltözőbe, mert nem akartam különösebben ünnepelni. Ha így vesszük, akkor nem edzőnek, hanem nevelőnek tartom magamat, ez érdekelt igazán. Az, hogy a gyerekekből jó emberek legyenek, a kosárlabda révén inspiráló közösségben cseperedjenek fel, tanuljanak, élvezzék az életet, és ha minden adott hozzá, akkor legyenek remek játékosok is. Ha valamire büszke vagyok, akkor annak a sok jó női és férfi kosárlabdázónak a névsora, akik a kezem alól kerültek ki.

Részt vett Kiss Lenke kosarassulijának a megalapozásában, segíti a felesége munkáját az Áldás utcai Általános Iskolában, a legidősebb fia a kecskeméti akadémián pallérozza a gyerek kosárlabdázókat, a legkisebb fia jó játékos, emellett a Vasas férfi szakosztályának is megbecsült tagja, korábbi tanítványai vezetik, akik számítanak az észrevételeire, és ott is remekül érzi magát. Húsz éve véletlenül tudta meg, hogy a TF-en az öregek rendszeresen kosaraznak, és azóta is, tehát 80 évesen hetente kétszer kosárlabdázik a professzorok csapatában. Emellett persze figyeli a sportág mindennapjait, de amit lát, az nagyon felháborítja:

– Én büszke magyar ember és bölcsész vagyok, aki pontosan tudja, hogy százötven éve 

Eötvös József, majd száz esztendeje Klebersberg Kuno, a magyar oktatáspolitika nagyja magyar sportot akartak teremteni. Ezért is tartom elképesztőnek, hogy a bajnokságunkban rengeteg légiós kap szerepet. Nagyon örültem, hogy a Falco nyerte a bajnokságot, mert zömmel magyar játékosokra épített, és feltett szándékom, hogy a véleményemet megosztom mindenkivel, akinek befolyása lehet a döntésekre. 

Tudom, hogy sok tehetséges magyar kosaras azért szorult ki a sportágból, mert a klubok inkább külföldről vettek játékost, és ez megengedhetetlen. Ezt leszámítva viszont boldog ember vagyok, kiválóan érzem magamat abban a környezetben, amelyben élek.

Borítókép: Gyímesi János a magyar kosárlabda legtekintélyesebb edzői közé tartozik (Fotó: Jochapress.hu)