Úgy vonult vissza, ahogy Magyarországon senki más

Balzsay Károly amatőr ökölvívóként Európa-bajnoki ezüstéremig jutott, a profik között viszont két rangos szervezet (WBO, WBA) világbajnoki övét is elnyerte. A csúcson vonult vissza, ma edzőként és sportvezetőként tevékenykedik szeretett sportágában, 2016 és 2020 között a magyar válogatott szövetségi kapitányaként is dolgozott. Az élet nem kímélte a negyvenhárom éves sportembert, akinek kétszer is le kellett győznie a nyirokrákot. Balzsay Károly mégis boldog embernek tartja magát, aki azzal foglalkozhat, amivel szeret.

Fotó: Mirkó István

– Majdnem tíz éve, hogy befejezte az aktív sportolói pályafutását. Mivel foglalkozik most?
– A fő tevékenységem, hogy négy-öt éve a Budapesti Honvédban az ökölvívó-szakosztályt építem. Kora reggeltől késő estig itt vagyok a klub sporttelepén, építem az utánpótlást, továbbfejlesztem a felnőtt versenyzőket, és végzek minden más feladatot, ami a szakosztályvezetői pozícióval jár.

– Milyen célokat tűz ki a szakosztálynak?
– A cél mindig az olimpia, illetve az éremszerzés a világ- és Európa-bajnokságokon, de ez természetesen nagyon hosszú folyamat. Mi az út elején járunk, de van egy klassz törzsmagunk, nincs lemorzsolódás, lényegében az egész nyarat végig tudtuk edzeni. Nagyszerű társaság verbuválódott össze az elmúlt két-három évben, remélem, sokukból komoly nemzetközi ökölvívó lesz egyszer. A fiatalok mellett itt vannak felnőttek, a sportszázadosok, akiknek az a feladatuk, hogy eredményeket termeljenek. 

Bízom benne, hogy a jövő év nagy vízválasztó lesz számukra, egy olimpiai kvóta vagy egy jó szereplés az Európa játékokon mindenképpen előrelendítené a mi kis csapatunkat.

– Honnan indult a munka a Honvédban?
– Teljesen a nulláról. 2017-ben, amikor elkezdtük, termet kellett keresni, ahol edzünk, és versenyzőket, akikkel meg lehet tölteni azt a termet. Három versenyzőt kerestem meg, akik az ökölvívó-akadémiából akkor nőttek ki, kellett nekik egyesület, hogy felnőttként is folytathassák a versenyzést. Virbán Gáborral, Virbán Martinnal és Bundovics Istvánnal kezdtük el az edzéseket, először a KSI edzőtermében, majd 2019 januárjában költözhettünk a Honvéd saját létesítményébe, ekkorra már megvolt a ring, felfúrták a zsákokat. Ezután kezdhettük a fiatalok toborzását, jöttek kicsik és nagyok vegyesen, de az elején nagyon nehéz volt megtartani a gyerekeket. Bő másfél éve Zámbó András, volt KSI-s tanítványom segít nekem a munkában, a csapat létszáma pedig folyamatosan emelkedik, utánpótlás- és felnőtt korosztályban is. Sok fiatal már másfél, kétéves versenyzést tudhat a háta mögött. Remélhetőleg nagy célokat tűztek ki maguk elé, és akkor tovább fogják űzni ezt a sportot.

Balzsay Károly szívesen adja át tapasztalatát a fiataloknak (Fotó: Mirkó István)

– Mennyire nehéz meggyőzni a szülőket, hogy ilyen veszélyesnek tartott sportágat űzzön a gyermekük?
– Találkoztam ezzel a megközelítéssel. De azt gondolom, hogy ha megértenék az emberek, hogy a mi sportágunk nem veszélyesebb akármelyik másiknál, viszont megtanít a küzdelemre, a fájdalomtűrésre és mindenféle nehézség leküzdésére, akkor sokkal többen választanák az ökölvívást. Az is igaz, hogy a miénk soha nem volt tömegsport, ahol hemzsegnek a gyerekek. Az ökölvívás mindig is rétegsport volt, mert kevesen vannak, akik bátran belevágnak. Ahhoz ugyanis hatalmas bátorság kell, hogy valaki bemenjen a ringbe, és szabályos keretek között megharcoljon a győzelemért egy másik fiúval. Vagy lánnyal, hiszen ma már a női szakág is fontos szerepet játszik, és nagyon ügyesek a lányok, szeretek velük dolgozni, nagyon alázatosak és szorgalmasak. Hatalmas, csapatsportos létszám nálunk sosem lesz, de a kis termünk mindig tele van.

– Nehezebb bevonzani a gyerekeket az ökölvívóterembe, mint amikor ön kezdte a pályafutását?
– Nem mondom, hogy bajban van a sportág, de globálisan is igaz, hogy nagyon kevesen választják. Figyelemre méltó eredmények eléréséhez nagyon fegyelmezettnek kell lenni, le kell tudni mondani bizonyos szükségletekről és luxusokról, el kell fogadni, hogy bizonyos dolgokra csak akkor van lehetőség, amikor a versenynaptár és az edzőtábor megengedi. Nincs pihenés, nyári szünet, ünnepnapok se nagyon, bár azért december 24. és 26. között még mi sem edzünk. A mai fiatalok jellemzően nagyon nehezen hoznak ennyi áldozatot, pedig ha valaki élsportoló akar lenni, akkor erre van szükség. Természetesen vannak, akiknek nem ez a céljuk, nálunk, a Honvédban is van lehetőség rekreációs ökölvívásra, ez tőlünk is más hozzáállást kíván. 

Ha viszont valaki komoly célokban gondolkodik, akkor azt követelem meg tőlük és a szülőktől is, hogy azoknak mindent rendeljenek alá.

– Gyerekként még egészen más rálátása lehetett a sportágra, noha édesapja, id. Balzsay Károly ökölvívóedző révén szinte beleszületett. Milyen célokkal vágott neki a sportolói pályafutásnak?
– A kezdetektől fogva olimpiai bajnok akartam lenni, bár a sportolásom nem is az ökölvívással kezdődött, öt éven keresztül kajakoztam. Aztán gondoltam, hogy abban a termetem miatt nem leszek annyira sikeres, ekkor váltottam az ökölvívásra. Nagyon fiatalon belém égett, hogy élsportoló akarok lenni, és úgy gondolom, szerencsés vagyok, hogy a mai napig azzal foglalkozhatok, amit nagyon szeretek.

– Kajak-kenuban természetes választás az olimpiai arany, ökölvívók esetében viszont a jól elhatárolható amatőr és profi pályafutás közötti eltérések bonyolíthatták volna a célkitűzést.
– Ha valaki megfelelő szervezeteknél, minőségi, képzett ellenfelekkel bokszol, és eljut a profi világbajnoki címig, annak természetesen hatalmas sportértéke van, de úgy gondolom, hogy aki járt olimpián, olimpiai sportot űzött, annak az olimpiai bajnoki cím a legmagasabb szint. Egyébként a profi és az amatőr, azaz olimpiai stílusú boksz párhuzamosan segíti egymást, egyik sem tudna megfelelő szinten létezni a másik nélkül. Profi és tudatos hozzáállás nélkül már az utóbbiban sem lehet eredményt elérni, és a komoly amatőr pályafutás nagy segítség a profi pályafutás elindításához. Persze anélkül is el lehet menni profinak, de az a pályafutás az esetek többségében olyan is lesz. Ha pedig valaki eredményes és látványos bunyót mutat be profiként, az az amatőrök toborzását segíti, bevonzza a gyerekeket, akik profi világbajnokok akarnak lenni, aztán az ökölvívóteremben szembesülnek az első lépésekkel.

– A saját amatőr pályafutására hogyan tekint vissza?
– Nagyszerű időszak volt. Én nagyon szeretem az ökölvívást, szerettem bokszolni, edzőtáborokba, versenyekre járni. Igaz, sokkal eredményesebb szerettem volna lenni, sokkal nagyobb céljaim voltak annál, mint amit elértem. Hiányérzetem leginkább amiatt van, hogy olimpiai érmet nem nyertem, de a két ötkarikás részvételem, a sok értékes nemzetközi eredményem mind olyan tapasztalatot jelent, amit a mai napig tudok kamatoztatni. Összességében jó érzéssel tölt el az amatőr időszak, még akkor is, ha igazán kiteljesedni csak később, a profik között tudtam.

– Mikor, hogyan dőlt el, hogy az athéni olimpia után profinak áll?
– Sokkal korábban kezdődött a történet, már a sydney-i játékok előtt. Kovács Kokó István akkor már az Universumban bokszolt, én pedig első-másodévesként több nemzetközi versenyt megnyertem egészen fiatalon. 

Kokó hívott Hamburgba, a szállástól kezdve mindent intézett, hogy egy hétig bepillanthassak abba, milyen a profik felkészülése. Kokó mellett a két Klicskóval és Dariusz Michalczewskivel is együtt edzhettem, futhattam, zsákolhattam, és még kesztyűzhettem is a hét során, azaz éles bevetésen is voltam.

Dicsértek, de egyben mondták, hogy még nagyon fiatal vagyok. Senki nem mondott ki semmit, de azért utaltak rá, hogy ha az amatőrök között jól teljesítek, akkor profi szerződést is ajánlhatnak. Hittem is, nem is, eltelt pár év, ami alatt követtük Kokó, illetve 2000 után Erdei Zsolt profi pályafutását. Aztán 2003-ban volt egy németországi verseny, amit megnyertem, akkor jött oda Madár az Universum akkori igazgatójával, hogy előszerződést kötnének velem. Nagyon boldog voltam, annyit kértem csak, hogy az athéni olimpiáig még maradhassak az amatőrök között. Akkor ugyan még nem volt meg a kvótám, de akartam még egy esélyt adni a jó olimpiai szereplésnek, azzal, hogy akárhogy is alakul, a 2004-es játékok után profinak állok.

– A profi karrierje során huszonhét meccsből huszonötöt nyert meg, tizennyolcat kiütéssel. Szerzett világbajnoki övet a WBO és a WBA szervezetnél is. Melyik volt a legjobb meccse?
– Amikor 2009-ben az első világbajnoki címemet szereztem meg az addig veretlen orosz Gyenyisz Inkin ellen, az volt az egyéni teljesítményem csúcsa. A másik kiemelkedő meccsem az volt, amikor 2011-ben, hazai közönség előtt győztem le az ukrán Sztanyiszlav Kastanovot a második vb-övemért, az a mentális felkészülésem és a profizmusom diadala volt. De ha egyet kell kiemelni, akkor a 2009-es sikeremet mondom.

– Ha az amatőr pályafutását illetően maradt hiányérzete az elmaradt olimpiai érem miatt, a profi karrierből kimaradt valami?
– Sokan emlegetik Amerikát, de én úgy gondolom, hogy Európában is le lehet bokszolni sikeres és teljes pályafutást. Amerika teljesen más világ, az európai embernek nagyon kényelmetlen és zord, nem fogadnak be. Én soha nem vágytam arra, hogy ott is befussak, így a profi karriert illetően nincs semmiféle hiányérzetem.

– A két övének egészen más lett a sorsa: az elsőt elveszítette a ringben, a másodikat viszont nem.

– Így van, egyszer megvédtem a WBA-címet, majd világbajnokként vonultam vissza. Erre nagyon büszke vagyok, hiszen ezzel egyedül vagyok Magyarországon. Nem sikerült ugyan veretlennek maradnom, de abból tényleg nagyon kevés van a mai profi világban. Ráadásul utána be tudtam bizonyítani mindenkinek, legfőképpen saját magamnak, hogy a legnagyobb mélységekből is fel tudok állni.

– Ez még inkább kiderült a pályafutása után, amikor sokkal alattomosabb ellenfelet, a nyirokrákot kellett legyőznie, kétszer is.
– Nagyobb volt a kockázat, az biztos. Sosem rejtettem véka alá, hogy milyen problémáim vannak, és úgy érzem, azzal is rengeteg embernek példát tudtam mutatni, ahogy a betegségemről beszéltem. A mai napig megkeresnek hasonló helyzetbe került emberek, hogy adjak tanácsot, beszéljek nekik arról, hogy mi várhat rájuk. Nekem mindig pokoli nehéz felidézni a saját tapasztalataimat, de tudom, hogy ez nekik óriási segítség, mert annak idején nekem is jó volt olyasvalakivel beszélgetni, aki már átesett ezen a küzdelmen.

– Váltsunk is könnyedebb témára: a tornához vagy az öttusához ért jobban?
– Egyikhez sem akarok érteni, lelkes szurkoló akarok lenni. A tornához a feleségem, a korábbi válogatott tornász Tünde ért, az öttusához a KSI edzői. Persze, adok tanácsot a gyerekeimnek, de Hannának sem a helyes lábtartásról és Jázminnak sem a pontos lövészetről beszélek. Az viszont tudom, hogy mikor mit akar hallani egy sportoló, hogyan motiváljam, biztassam vagy adott esetben vigasztaljam őket. Apaként azt az érzelmi hátteret akarom megteremteni nekik, amire egy élsportolónak szüksége van.

– Természetes volt, hogy sportos családban nevelkedve ők is folytatják a hagyományt?
– Nem erőltettünk semmit, de már óvodás korukban mindenben vetélkedtek. Valamiről meg is jegyeztem, hogy ez nem verseny, akkor megkaptam a választ: „De, apa, én azzá tettem!”

– Nyugtasson meg, hogy Jázmin nem a lovaglás miatt kezdett el öttusázni!
– Nem, Hannához hasonlóan ő is a tornával kezdte, de míg a nővére ott ragadt, neki az unalmas volt, ezért úszni kezdett, ahhoz jött idővel a futás és a lövészet. Most már vívni is tanul, a balkezessége előnyére válhat, de a lovaglás kiválása neki nem nagy érvágás. Én azért sajnálom, hogy kimarad az életéből, de biztos vagyok benne, hogy így is meg fogja állni a helyét.

Balzsay Károly boldog embernek tartja magát (Fotó: Mirkó István)

– Visszatérve az ökölvívásra, a profi pályafutása lezárulta után sem szakadt el a ringtől, hamar edző lett, sőt szövetségi kapitány is volt. Utóbbi időszakot hogyan jellemezné?
– Sajnos rövid volt. Nem volt időm, hogy eljussak akárcsak az elkezdett út feléig is. Éppen kezdett volna jó mederben haladni minden, aztán jött a 2018-as ifi-világbajnokság, utána nem volt költségvetésünk. Nem tudtuk folytatni, amit elkezdtünk, abból állt a válogatott felkészülés, hogy ültünk az irodában. Utána a betegségem is akadályozott fél éven keresztül, majd jött a teljes átalakulás a szövetségben, és akkor új kapitány lépett a helyemre.

– Az teljesen természetes volt, hogy edzőként folytatja az ökölvívás közelében?
– Nem volt természetes, én elsősorban sportvezető akartam lenni, nem is szakedzői, hanem sportmenedzseri papírt szereztem meg a TF-en. Aztán apám lehívott, hogy segítsek néha a KSI edzőtermében. Ezek az alkalmak egyre gyakoribbá váltak, aztán azt vettem észre, hogy maga helyett engem meg a KSI akkor másodedzőjét küldi el diákolimpiára. Úgyhogy benne ragadtam, megszereztem az edzői képesítéseket is, de mára elértem a célomat, hiszen az ország legjobb egyesületének az ökölvívószakágát vezetem, azaz egyszerre vagyok sportvezető és edző.

Borítókép: Balzsay Károly (Fotó: Mirkó István)