Ez volt az a kérdés, amelyet az elmúlt hetekben szinte mindenki megválaszolt a maga hite és meggyőződése szerint, noha kívülről nézve már a kérdésfelvetés is nevetségesnek hathat. William Gallas, a francia válogatottal világbajnoki ezüstérmes, jelenleg Zalaegerszegen dolgozó korábbi Arsenal- és Chelsea-védő például biztosan nem érti, hogy miért kérdőjelezik meg annyian Dzsudzsák búcsúmeccsét, mert szerinte egy olyan játékosról van szó, aki rengeteget tett a magyar fociért.
Gallas persze külföldiként nem érthet mindent. Dzsudzsák a baráti körétől kezdve a vélt vagy valós pénzéhségén keresztül az összetört luxusautókig számos ponton céltáblává vált az elmúlt 15 évben. Ezek egy részét ráadásul magának köszönhette, sokszor akkor került bajba, amikor kinyitotta a száját.
Így volt ez az elmúlt időszakban is, amióta a válogatottbeli búcsúmeccse a téma. Rengeteg véleményt olvastam vagy meghallgattam a Dzsudzsák-ügyben, és örülök, hogy azzal már egyre többen tisztában vannak, hogy a jelenlegi válogatottsági társrekorder Király Gábor is kapott egy – hangsúlyozottan megérdemelt – búcsúmeccset 2016 őszén a svédek ellen, amelyen ráadásul sérülten, hetek óta nem is játszva lépett pályára.
Tehát ha a valódi (khm… nem ajándékba kapott) válogatottságokat vesszük alapul, akkor már 2019 óta Dzsudzsák lenne az egyedüli csúcstartó 108 meccsel. A vírusként terjedő „hívjátok be Király Gabit is” demagógia terjedése ellen mondjuk a szürke mackójáról világhírű kapus is tehetett volna egy keveset, ha a korrektség jegyében megemlítette volna, hogy az ő utolsó válogatott meccse milyen körülmények között történt, amikor Dzsudzsák várható rekorddöntéséről több ízben is kérdezték.
A legkomolyabb érv, ami Dzsudzsák búcsúmeccse ellen szólt, az volt, hogy a Debrecen 35 éves (decemberben már 36) középpályása valójában még nem engedte el a válogatottat, soha nem jelentette ki, hogy a görögök elleni meccs után lemondja a szereplést a nemzeti csapatban, így pedig nincs értelme búcsúzkodni. Teljes, „nem érdemli meg” irányvonalú érvrendszerek épültek az alábbi Dzsudzsák-idézetre:
„Ez nem azt jelenti, hogy onnantól kezdve már nem lehetek válogatott, csak ő (Marco Rossi – a szerk.) ezzel a meccsel szeretné valamilyen szinten lezárni ezt a témát, keretbe foglalni a válogatottságomat.”
A búcsúnak látszólag teljes mértékben ellentmondó mondat a Balázsék című rádióműsorban hangzott el. Egy újabb pillanat, amikor Dzsudzsák talán túl nagyra nyitotta a száját, de a tálalás, amely alapján el lett könyvelve, hogy ő bizony nem tartja tiszteletben a saját búcsúját sem, minimum igazságtalan. Merthogy ez volt az előzménye a fenti mondatnak:
– Az elmúlt három évben nem volt kimondva, hogy nem kerülhetek be a keretbe, vártam rá, hogy esetleg ki tudom-e harcolni a helyemet, de ez nem történt meg. Három év elteltével én is vettem egy nagy levegőt, és most jött el az a pont, amikor valakinek világossá válik, hogy nélküle szólnak a jövőbeni tervek – mondta Dzsudzsák, akit itt aligha lehetett volna azzal vádolni, hogy végre nem fogadta el a sorsát.
– Mi van, ha életed játékát produkálod, és azt mondja a mester, hogy maradj? – hangzott el ekkor a kérdés, és erre érkezett az elterjedt válasz, természetesen kontextus nélkül. Dzsudzsák tehát arra mondta, hogy lenne ő még válogatott, ha esetleg Rossi mester kérné erre, mert szüksége van rá.
Dzsudzsák erre soha nem fog nemet mondani
Az, hogy nem mondja le a válogatottságot, nem egyenlő azzal, hogy nem tartja tiszteletben döntését, vagy hogy nem fogta fel, 109 és nincs tovább, itt a vége. De közben teszi a dolgát tovább Debrecenben, és ha egyszer valamiért úgy alakulna, akkor lehet rá számítani. Dzsudzsák egyszer azt mondta, hogy számára a magyar válogatott az első számú klubcsapat, és mindig is komolyan vette ezt.
A Rossi-érát megelőző tíz évben négy magyar mezőnyjátékos volt, akit huzamosabb ideig magasan jegyeztek a nemzetközi szinten. Gera Zoltán, Huszti Szabolcs, és Dzsudzsák Balázs. Fontos különbség, hogy előbbi három ideiglenesen vagy végleg lemondta a szereplését a magyar válogatottban konfliktus miatt, Dzsudzsák soha. Rá mindig lehetett számítani, az andorrai pokoljáráskor éppúgy, mint a franciaországi Eb mennyországában. És ezt, amíg labdába rúg, fenntartja.
A világban, amelyben itthon és külföldön is divat, hogy labdarúgók lemondják a teherré váló válogatottságot, mert „a klubjukra szeretnének koncentrálni”, vagy „több időt töltenének a családjukkal”, nem támadást, hanem megbecsülést érdemelne Dzsudzsák hozzáállása, amely egyébként Királyra is jellemző volt.
Emiatt is érdemli meg a méltó búcsút.
Borítókép: Dzsudzsák Balázs a magyar válogatottban (Fotó: MTI/Czagány Balázs)
