Dzsudzsák gálánsan, luxusórával fizetett az elvesztett fogadásért

Ferenczi István több mint két évtizeden át volt a magyar labdarúgás meghatározó alakja. Szerepelt a válogatottban, csapatkapitánya lehetett a Ferencvárosnak, Angliában, a Barnsley-ban pedig közönségkedvenccé vált. Ennél is többet elérhetett volna, ha fiatalon nem dönt többször is forrófejűen. Ám nincs benne keserűség, boldog családfő, a Paks erőnléti edzőjeként szereti a munkáját, és hódolhat a szenvedélyének, az ultrafutásnak.

– Győrben született és nevelkedett. Látta élőben Verebes József csapatát, vannak személyes emlékei azokból az időkből?
– Hetvenhétben születtem, a Győr sikerkorszaka a nyolcvanas évek első felére esett. Személyes emlékeim nincsenek az akkori meccsekről, már azért sem, mert gyerekként a Győri Dózsa játékosa voltam. Hajszán Gyulára azért pontosan emlékszem, mondhatom, ő volt a kedvencem. Verebes Józsefhez, akit csak Mágusként emlegettek a városban, mégis fűződik személyes élményem. A gimnáziumban az olimpiai bajnok Keglovich László volt az osztályfőnököm. A diákbajnokságban bejutottunk a döntőbe, amire Keglovich elhívta Verebest, mondván, van itt egy tehetséges fiatal, akit érdemes lenne megnéznie. Hat-egyre nyertünk, négy gólt rúgtam… A meccs után Verebes azzal jött oda hozzám, hogy a következő felkészülést már nála, az ETO-ban kezdem meg. Később, amikor a csallóközi Nagymegyeren játszottam, meglepetésemre egyszer vezetékes számról hívtak. A Mágus invitált az öregfiúk-válogatottba, ahová korábban vonakodtam elmenni, de az ő kérésének eleget tettem.

– Huszonegy évesen Győrből, a szülővárosából Zalaegerszegre szerződött, ami akkoriban, 1998-ban még szokatlan húzásnak számított. ­Miért döntött így?
– Viharos idők voltak az én életemben és az ETO-éban is. Miért tagadnám, ez is az életem része, kissé zűrös körülmények között nőttem fel, a baráti társaságommal csináltunk hülyeségeket, nem állt mögöttem a családból és a tágabb környezetemből senki, aki jó tanácsokkal látott volna el. Forrófejű ifjú voltam. Pedig éppen akkoriban kezdett jóra fordulni az életem. 1995-ben, tizennyolc évesen mutatkoztam be az ETO-ban, 1997-ben Bicskei Bertalan lett a csapat vezetőedzője, aki új szemléletet hozott, és akire én is felnéztem, később nála mutatkozhattam be a válogatottban is. 1998-ban új kft. alakult a klub működtetésére, az átlépéshez mindenkinek új szerződést kellett aláírnia. Az új szerződésemben azonban más időpont volt ráírva az érvényességéről, mint a régiben. A menedzserem, Vörösbaranyi József is adta alám a lovat, hogy nem vagyok köteles aláírni a megállapodást, és persze fűtött azzal, hogy a Ferencváros örömmel látna. Nem haragszom rá ezért, később is sokat segített, de neki nyilván az átigazoláshoz fűződött érdeke. Végül a csapatból egyedül én nem írtam alá, aminek a súlyos következményei évekig elkísértek. Kérdéses volt, kapok-e játékengedélyt, ezért a Fradi nem mert leigazolni. A ZTE így is szerződtetett, de az első tizenegy fordulót ki kellett hagynom.

– Hadd kérdezzek közbe: Fehér Miklós berobbanásának nem volt köze a váltáshoz?
– Most, hogy mondja, talán igen. Jó haverok voltunk Miklóssal, ő egy évvel fiatalabb nálam, mégis hamarabb robbant be. Mindketten tipikus centerek voltunk, ketten csak elvétve szerepelhettünk a csapatban. Ám 1998-ban ő a Portóhoz igazolt, tehát már nem lehetett volna a vetélytársam. Ám a java még hátravolt. Bár jól ment a játék a ZTE-nél, ám közben a bíróság első fokon az ETO-nak adott igazat. Emlékszem, ültem Egerszegen egy McDonald’sban, és fogalmam sem volt, mitévő legyek. Maradjak a ZTE-nél és vállaljam a pereskedést, vagy térjek vissza Győrbe? Feldobtam egy pénzérmét, a fej azt jelentette, hogy megyek vissza Győrbe. Közben aztán megállapodtam az MTK-val. Ezek után futott be az Olympique Marseille ajánlata Balla György menedzser közvetítésével. Amíg nem tisztázódott az ügyem, nemcsak oda nem igazolhattam, de nem is játszhattam. Haragudtam az egész világra. Szóval sokba került nekem a zalaegerszegi kaland, a mai eszemmel biztosan másként intézném az akkori konfliktust.

– Mintha nem tanult volna az esetből. Vándorbotot vett a kezébe, itthon szerepelt a Győr és a ZTE mellett az MTK-ban, a Vasasban, a Debrecenben, a Ferencvárosban, a Pápában, a Gyirmótban és a Siófokban, külföldön a bolgár Levszki Szófiában, a német Osnabrückben, a török Rizesporban, az angol Barnsley-ban. A pályafutása során tizenhétszer igazolt át máshová, olykor ugyanoda. Ez magyar csúcs?
– Nem hinném. Kapásból azt mondanám, Bárányos Zsolt nálam is nagyobb vándormadár volt.

– Legalább többnyire jól döntött, amikor váltott?
– Azt gondolom, igen, hiszen még ha csak a másodosztályban is, kevés magyar labdarúgónak adatik meg, hogy Németországban és Angliában is játszhasson. Persze voltak nehéz időszakok. Törökországban nagyon jól éreztem magam, rúgtam a gólokat, élveztem az ottani életet, de mégiscsak adósak maradtak félévi fizetésemmel. Hazajöttem a Debrecenhez, amely akkor kezdte meg a sikerkorszakát, abban az idényben, 2006-ban nyerte az első bajnoki címét. Mégsem voltam boldog. Pályafutásom során Supka Attila volt az egyetlen edző, akivel nem találtam meg a közös hangot. Kevés lehetőséget kaptam tőle, amit nehezen éltem meg. Aztán elkövettem egy butaságot. Egy interjúban őszintén beszéltem arról, hogy elégedetlen vagyok a helyzetemmel, amiből kisebb botrány kerekedett. Debrecenben kérdőre vontak, mire úgy feleltem, mutassanak nekem olyan válogatott játékost, aki csereként elégedett. Szima Gábor oldotta fel a feszültséget, utólag is azt kell mondjam, nagyon emberségesen kezelte az ügyet. Előbb elküldött két hét szabadságra, hogy lecsillapodjanak a kedélyek, majd nyáron az érvényes szerződésem ellenére elengedett, így kerültem vissza akkor Zalaegerszegre. Supkára sem tudok rosszat mondani, kezet fogtunk, a Debrecen bajnok lett, tehát nem állíthatom, hogy rosszul döntött, csak éppen nem nekem kedvezett.

– Itthon a legtöbb időt – három részletben összesen hét évet – Angyalföldön töltött. A Vasas is a kedvenc hazai csapata?
– Igen, így van, bár arra is büszke vagyok, hogy a Fradiban csapatkapitány lehettem. Amikor Lipcsei Péter megsérült, Bobby Davison engem tisztelt meg a karszalaggal.
– Noha Dzsudzsák Balázstól kapta a legnagyobb elismerést. Hogyan is szólt a fogadásuk?
– Balázs karrierje akkoriban kezdett a csúcsra érni, kiválóan játszott az Eindhovenben, megengedhette magának, hogy megvegye álmai óráját, egy Zenithet. Fradi ide, Fradi oda, nem értette, miért igazoltam az NB II-be. Fogadást kötöttünk. Ha ő tizenöt gólt szerez, akkor én adok neki egy Chanel órát, ha viszont én harmincat, akkor ő nekem egy Zenithet. Éppen a Debrecen elleni meccsen értem el a harminc gólt, végül harminckilencig jutottam. Balázs tartotta a szavát, az első alkalommal, amikor hazatért, már hozta is nekem az órát, ami tényleg nem piskóta, az értéke meghaladja a tízezer eurót.

– Külföldön a Barnsley volt a csúcs?
– Természetesen. Az is nagy szó, hogy előtte szerepelhettem a német másodosztályban az Osnabrückkel, de az a kaland nem sült el jól. Kiesés elől menekülő csapathoz kerültem, összesen öt meccset játszhattam, végül kiestünk. Amikor ez eldőlt, az edzőnk hazatérve százszor száz méter iramfutást vezényelt, majd másnap közölte, a külföldiek mehetnek haza… Angliában éppen fordítva alakultak a dol­gaim. Két kiesési rangadót is az én gólommal nyertünk meg és bennmaradtunk.

– A következő idényben aztán az FA-kupában többek között a Liverpoolt és a Chelsea-t kiverve az elődöntőig jutottak. Ma is hős az angol városban?
– Amikor már a Fradi játékosa voltam, edzőmeccset játszottunk a Barsnley-val. Tízezer ember éltetett engem, amire még Lipcsei Péter is elismeréssel bólintott. Ma is tartom a kapcsolatot a klubbal, bármikor örömmel fogadnak. Tavaly pedig egy szurkoló csak azért keresett fel, hogy írjak alá neki egy régi évkönyvet. Az angol foci tényleg más világ.

– A pályafutására visszatekintve van hiányérzete?
– Talán két dolog miatt. Miként meséltem, fiatalon, ha kicsit bölcsebb vagyok, vagy ha támogatott volna valaki, akár valamelyik elit bajnokságba is eljuthattam volna, továbbá csak kilencszer szerepeltem a válogatottban. Ám keserűség egyáltalán nincs bennem, boldog, elégedett ember vagyok. Nehéz körülmények között, nem éppen összetartó családban nőttem fel, férjként, apaként ennek az ellenkezőjét élvezhetem.

– Évek óta nemcsak erőnléti edzőként, hanem ultrafutóként is közismert. Hogyan lett a futás megszállottja?
– A pályafutásom alatt is a jó futók közé tartoztam, ha olykor forrófejűen is viselkedtem, az edzésmunkámat sohasem érhette kifogás. Amikor abbahagytam a focit, a mozgáséhség még dolgozott bennem, kerestem a helyem, futni is eljártam. Ismertem Kolonics Györgyöt, Dunavarsányban, az edzőtáborban a saját szememmel győződhettem meg róla, milyen irdatlan munkát végez a sikereiért. A halála után elmentem az egyik emlékfutásra, egy félmaratonra. Készültem is rá, ezért is ért meglepetésszerűen, hogy két idősebb férfi beszélgetve, könnyedén futott abban a tempóban, amitől én szenvedtem. Akkortól kezdtem komolyan venni a futást. Egymást követték az újabb és újabb célok, a másfél órás félmaraton, aztán a teljes maraton ötperces ezrekkel, a száz kilométer, az ultra-Balaton, és végül minden ultrafutó álma, a Spartathlon.

– Ami kétszáznegyvenhat kilométer oda-vissza, ahogy már ön is teljesítette, ennek a kétszerese. Mi ebben a szép?
– Nehéz ezt elmagyarázni, át kell élni az élményt. Nem tagadom, a futás egy ponton túl függőséget jelent, én sem érzem jól magam a bőrömben egy idő után, ha nem futhatok. Sokan a szenvedés nemesítő erejét emelik ki, én inkább úgy fogalmaznék, az benne a szép, hogy amikor az ember nem csupán feszegeti a határait, hanem legyőzi önmagát. Én is többször kerültem olyan állapotba, hogy azt hittem, egyetlen lépést sem tudok tenni, de a „halált” is le lehet győzni. Az az eufória pedig leírhatatlan, ami akkor keríti a hatalmába az embert, amikor Spártában tapsvihar közepette ráfordul a célegyenesre, a utolsó kétszáz méterre.

– Évek óta erőnléti edzőként dolgozik a futballban, jelenleg Pakson Waltner Róbert segítőjeként. Vannak vezetőedzői ambíciói?
– Nincsenek. Tudom, mihez értek, erőnléti edzőként vagyok a leghasznosabb. A mostani felállás, amikor másod­edzőként a futballal kapcsolatos észrevételeimet is kamatoztathatom, nekem ideális.

– Mit vár a tavaszi szezontól?
– Mindig azt kérem a játékosoktól, próbálják feszegetni a határaikat, dolgozzanak még többet, mert csak úgy érhetnek el jobb eredményt. A saját példámmal is igyekszem azt sulykolni, hogy a mentalitás a legfontosabb a sportban, ami alól a labdarúgás sem kivétel. A télen keményen dolgoznak a fiúk, szerintem fizikailag fejlődtek, nagyon szeretném, ha ez a pályán az eredményekben is megmutatkozna, és a Paks az első hat között végezne a bajnokságban, a kupában pedig ismét bejutna a döntőbe.

Borítókép: Ferenczi István erőnléti és másodedzőként megtalálta a számítását (Fotó: Nemzeti Sport/Meder István)