– A Csanádi Árpád Sportiskolában tartott élménybeszámolóján említette, hogy életének a negyedik szakaszában jár. Milyen fejezetekre osztaná fel a Gyenge Valéria című regényt?
– Életem első szakasza az úszás volt, a második az emigráció és a házasság, a harmadikban a fényképezésben és az írásban teljesedtem ki. És valóban, most tartok a negyedik fejezetnél, amelyben egy nyugdíjas öregasszony vagyok, aki próbál egészséges maradni. Ki tudja, meddig fog tartani?
– Április harmadikán ünnepli a kilencvenedik születésnapját. Tudta, hogy ön a második legidősebb olimpiai bajnok úszónő a világon a 95 esztendős dán Greta Andersen után?
– Tényleg? Ezt nem tudtam, azt viszont igen, hogy én vagyok az utolsó megmaradt tagja az 1952-es helsinki olimpián szerepelt úszócsapatnak, a többiek sajnos már nem élnek.
– Hogyan tekint az idő múlására?
– Szokták kérdezni tőlem, hogy mi a hosszú élet titka. Nincs titok. Nyilván a genetika is benne van, hogy ilyen jó egészségnek örvendek, de legalább ilyen sokat számít, hogy a sport önfegyelemre és szigorra neveli az embert, ami végigkíséri az életemet. A mai napig igyekszem formában tartani magam, nyáron sokat úszom, télen pedig mindennap járok egy-két kilométert és tornázom otthon. Persze sokat olvasok is, hogy az agyam se lágyuljon el.
– Irigylésre méltó, hogy az úszás ennyi idő után is része az életének.
– Van egy nyaralóm a Georgian-öbölben, ott naponta háromszor úszom nyaranta, uszodába viszont nem járok, mert a klóros víz már nem tesz jót a töredezett bőrömnek. Korábban 800-1000 métereket úsztam a tóban, manapság már csak rövidebbeket, és az utóbbi években a lányom, Judy mindig lejön velem a dokkra, és megvárja az első úszásomat, hogy még nem süllyedek-e el.
– Élete legelső úszására emlékszik?
– A szüleimnek volt egy kis nyaralója Káptalanfüreden, a Balatonnál, és ott tanultam meg úszni saját magamtól, nem is tudom, hogyan, mert senki sem tanított. Tízéves lehettem, amikor a szomszédba érkezett egy jóképű fiatalember, aki a korszak híres mesteredzője, Sárosi Imre tanítványa volt, és miközben őt néztem úszás közben, elhatároztam, hogy én is ilyen szépen fogok úszni. Egy-két évvel később az elemiben meghirdettek egy iskolai tehetségkutató versenyt, amire jelentkeztem, és ott kiszúrtak, megkérdezték, nem akarok-e úszni. Akartam. Így kezdődött, és végül én is Sárosi csapatában kötöttem ki.
Gyenge Valéria aranyérmére nem számítottak
– A helsinki olimpián 18 évesen szerezte meg az aranyérmet 400 méteres gyorsúszásban, ami óriási meglepetésnek számított, hiszen előtte magyar bajnoki címe sem volt, és a legtöbben az ön mögött ezüstérmes Novák Éva győzelmét jósolták.
– Az ellenfelek sem számoltak velem, emlékszem, hogy a nagy rivális amerikaiak edzője odajött, és megkérdezte Sárositól, hogy szerinte ki fog nyerni, Novák Éva vagy az ő versenyzőjük, Evelyn Kawamoto. Sárosi azonban ingatta a fejét, majd rám bökött, hogy ő: Gyenge Valéria. Erre az amerikai edző elnevette magát, mert azt hitte, hogy Sárosi viccelt…
– De nem viccelt.
– Papíron Novák Éva és Székely Éva is gyorsabb volt nálam, engem tulajdonképpen azért neveztek be, mert három embert lehetett indítani. Abban reménykedtem, hogy sikerül bekerülnöm a döntőbe, az aranyéremről legfeljebb csak álmodoztam, de valahogy megtáltosodtam és nyertem. Tudtam, hogy nem vagyok elég gyors, ezért hagytam elmenni a többieket, és csak 250 méternél kapcsoltam rá, így sikerült lehajráznom a mezőnyt. Fejben dőlt el, elhatároztam, hogy most vagy soha, és minden erőmet összegyűjtöttem arra a 150 méterre.
– Mire gondolt, amikor meglátta, hogy győzött?
– Nem fogtam fel, még sokáig nem. Az enyém volt a tizenharmadik magyar aranyérem az utolsó előtti versenynapon. Utánam következett a vízipólócsapat, a futballválogatott és Papp Laci sikere, ezeket mind végigizgultam a többiekkel együtt, így kicsit meg is feledkeztem róla, hogy én is győztem. Óriási motivációt jelentett az aranyérem, megfogadtam, hogy meg kell ismételnem, mindent ennek rendeltem alá a következő években, de így sem sikerült Melbourne-ben.
Az életéről kellett határoznia
– Az 1956-os olimpiára már az egyik legnagyobb esélyesként készült, hiszen négyszázon tartotta a magyar rekordot, nyolcszázon pedig világcsúcstartó is volt. Aztán kitört a forradalom Budapesten.
– 1952-től 1956-ig nyugalomban készültünk, sokat utaztunk, és reméltük, hogy a helsinki sikerek megismételhetők. Edzőtáborban voltunk, amikor kitört a forradalom, és még mielőtt az oroszok bevonultak volna, minket kimenekítettek Prágába, mert az állam által kifizetett repülőgépek a harcok miatt nem szálltak le Budapesten.
– Prágában bezártak minket egy városszéli kis iskolába tíz napra, ahol sem uszoda, sem más edzéslehetőség nem volt, majd onnan egy héten át repültünk Melbourne-be, mert csak egy személyzet volt, amelynek kötelező szüneteket kellett tartania. Emiatt többször meg kellett állnunk, újabb napok teltek el edzés nélkül.
– Mi jutott el önhöz a budapesti eseményekről?
– Mire megérkeztünk Melbourne-be, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is ki voltunk borulva. Otthon elbukott a forradalom, és nem tudtuk, mi fog történni, csak vártuk a táviratokat és a hívásokat. Sajnos az úszásra egyáltalán nem tudtam koncentrálni, valahogy bejutottam a döntőbe négyszáz gyorson, de ott csak beevickéltem a célba a nyolcadik helyen. Őszintén szólva ez akkor mit sem számított, mert határoznom kellett az életemről.
– A vőlegénye, Garai János Torontóba emigrált, ön pedig ment utána. Hogyan történt?
– Azt terveztük, hogy miután Melbourne-ből hazajövök, Budapesten házasodunk össze, de a terveket átírta az élet, és Torontóban esküdtünk meg. Jancsinak volt összeköttetése egy torontói újsággal, amely megvette a történetemet, elintézte a vízumot is Kanadába, és csak annyi volt a feltétel, hogy nem nyilatkozhattam más lapnak. Így kerültem Torontóba, ahová az olimpiai formaruhámban és egy szál ballonkabátban, valamint két úszódresszel, egy melegítővel és egy törülközővel érkeztem a kemény mínuszokba a tél kellős közepén.
