Gyenge Valéria: „Édesanyám, hál’ istennek, soha nem tudta meg”

Minden idők legjobb magyar olimpiai szereplése 1952-ben Helsinkiben történt, ahol többek közt Puskás Ferenc, Keleti Ágnes és Papp László is bajnok lett. A rekordszámú 16 aranyérem közül a legnagyobb meglepetést az úszó Gyenge Valéria szerezte, aki úgy győzött, hogy előtte magyar bajnok sem volt. Regényes élete több fordulatot tartogatott, amelyben a balatoni nyár, a Kelet-Németországban nyert Pentax fényképezőgépek és a ferihegyi ávósok is szerepet kaptak. Gyenge Valéria 1956-ban emigrált Kanadába, de a magyar gyökereit soha nem feledte, a kilencvenhez közeledve is úszik, és januári hazalátogatásakor a lapunknak adott interjúra is időt szakított.

20230126 Budapest Gyenge Valéria, úszó a Csanádi Árpád Olimpiai Baráti Kör vendége volt Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– A Csanádi Árpád Sportiskolában tartott élménybeszámolóján említette, hogy életének a negyedik szakaszában jár. Milyen fejezetekre osztaná fel a Gyenge Valéria című regényt?
– Életem első szakasza az úszás volt, a második az emigráció és a házasság, a harmadikban a fényképezésben és az írásban teljesedtem ki. És valóban, most tartok a negyedik fejezetnél, amelyben egy nyugdíjas öregasszony vagyok, aki próbál egészséges maradni. Ki tudja, meddig fog tartani?

Gyenge Valéria a kilencvenhez közeledve is aktív Fotó: Mirkó István

– Április harmadikán ünnepli a kilencvenedik születésnapját. Tudta, hogy ön a második legidősebb olimpiai bajnok úszónő a világon a 95 esztendős dán Greta Andersen után?
– Tényleg? Ezt nem tudtam, azt viszont igen, hogy én vagyok az utolsó megmaradt tagja az 1952-es helsinki olimpián szerepelt úszócsapatnak, a többiek sajnos már nem élnek.

– Hogyan tekint az idő múlására?
– Szokták kérdezni tőlem, hogy mi a hosszú élet titka. Nincs titok. Nyilván a genetika is benne van, hogy ilyen jó egészségnek örvendek, de legalább ilyen sokat számít, hogy a sport önfegyelemre és szigorra neveli az embert, ami végigkíséri az életemet. A mai napig igyekszem formában tartani magam, nyáron sokat úszom, télen pedig mindennap járok egy-két kilométert és tornázom otthon. Persze sokat olvasok is, hogy az agyam se lágyuljon el.

– Irigylésre méltó, hogy az úszás ennyi idő után is része az életének.
– Van egy nyaralóm a Georgian-öbölben, ott naponta háromszor úszom nyaranta, uszodába viszont nem járok, mert a klóros víz már nem tesz jót a töredezett bőrömnek. Korábban 800-1000 métereket úsztam a tóban, manapság már csak rövidebbeket, és az utóbbi években a lányom, Judy mindig lejön velem a dokkra, és megvárja az első úszásomat, hogy még nem süllyedek-e el.

– Élete legelső úszására emlékszik?
– A szüleimnek volt egy kis nyaralója Káptalanfüreden, a Balatonnál, és ott tanultam meg úszni saját magamtól, nem is tudom, hogyan, mert senki sem tanított. Tízéves lehettem, amikor a szomszédba érkezett egy jóképű fiatalember, aki a korszak híres mesteredzője, Sárosi Imre tanítványa volt, és miközben őt néztem úszás közben, elhatároztam, hogy én is ilyen szépen fogok úszni. Egy-két évvel később az elemiben meghirdettek egy iskolai tehetségkutató versenyt, amire jelentkeztem, és ott kiszúrtak, megkérdezték, nem akarok-e úszni. Akartam. Így kezdődött, és végül én is Sárosi csapatában kötöttem ki.

Gyenge Valéria aranyérmére nem számítottak

– A helsinki olimpián 18 évesen szerezte meg az aranyérmet 400 méteres gyorsúszásban, ami óriási meglepetésnek számított, hiszen előtte magyar bajnoki címe sem volt, és a legtöbben az ön mögött ezüstérmes Novák Éva győzelmét jósolták.
– Az ellenfelek sem számoltak velem, emlékszem, hogy a nagy rivális amerikaiak edzője odajött, és megkérdezte Sárositól, hogy szerinte ki fog nyerni, Novák Éva vagy az ő versenyzőjük, Evelyn Kawamoto. Sárosi azonban ingatta a fejét, majd rám bökött, hogy ő: Gyenge Valéria. Erre az amerikai edző elnevette magát, mert azt hitte, hogy Sárosi viccelt…

– De nem viccelt.
– Papíron Novák Éva és Székely Éva is gyorsabb volt nálam, engem tulajdonképpen azért neveztek be, mert három embert lehetett indítani. Abban reménykedtem, hogy sikerül bekerülnöm a döntőbe, az aranyéremről legfeljebb csak álmodoztam, de valahogy megtáltosodtam és nyertem. Tudtam, hogy nem vagyok elég gyors, ezért hagytam elmenni a többieket, és csak 250 méternél kapcsoltam rá, így sikerült lehajráznom a mezőnyt. Fejben dőlt el, elhatároztam, hogy most vagy soha, és minden erőmet összegyűjtöttem arra a 150 méterre.

– Mire gondolt, amikor meglátta, hogy győzött?
– Nem fogtam fel, még sokáig nem. Az enyém volt a tizenharmadik magyar aranyérem az utolsó előtti versenynapon. Utánam következett a vízipólócsapat, a futballválogatott és Papp Laci sikere, ezeket mind végigizgultam a többiekkel együtt, így kicsit meg is feledkeztem róla, hogy én is győztem. Óriási motivációt jelentett az aranyérem, megfogadtam, hogy meg kell ismételnem, mindent ennek rendeltem alá a következő években, de így sem sikerült Melbourne-ben.

Az életéről kellett határoznia

– Az 1956-os olimpiára már az egyik legnagyobb esélyesként készült, hiszen négyszázon tartotta a magyar rekordot, nyolcszázon pedig világcsúcstartó is volt. Aztán kitört a forradalom Budapesten.
– 1952-től 1956-ig nyugalomban készültünk, sokat utaztunk, és reméltük, hogy a helsinki sikerek megismételhetők. Edzőtáborban voltunk, amikor kitört a forradalom, és még mielőtt az oroszok bevonultak volna, minket kimenekítettek Prágába, mert az állam által kifizetett repülőgépek a harcok miatt nem szálltak le Budapesten. 

– Prágában bezártak minket egy városszéli kis iskolába tíz napra, ahol sem uszoda, sem más edzéslehetőség nem volt, majd onnan egy héten át repültünk Melbourne-be, mert csak egy személyzet volt, amelynek kötelező szüneteket kellett tartania. Emiatt többször meg kellett állnunk, újabb napok teltek el edzés nélkül.

– Mi jutott el önhöz a budapesti eseményekről?
– Mire megérkeztünk Melbourne-be, nemcsak fizikailag, hanem lelkileg is ki voltunk borulva. Otthon elbukott a forradalom, és nem tudtuk, mi fog történni, csak vártuk a táviratokat és a hívásokat. Sajnos az úszásra egyáltalán nem tudtam koncentrálni, valahogy bejutottam a döntőbe négyszáz gyorson, de ott csak beevickéltem a célba a nyolcadik helyen. Őszintén szólva ez akkor mit sem számított, mert határoznom kellett az életemről.

– A vőlegénye, Garai János Torontóba emigrált, ön pedig ment utána. Hogyan történt?
– Azt terveztük, hogy miután Melbourne-ből hazajövök, Budapesten házasodunk össze, de a terveket átírta az élet, és Torontóban esküdtünk meg. Jancsinak volt összeköttetése egy torontói újsággal, amely megvette a történetemet, elintézte a vízumot is Kanadába, és csak annyi volt a feltétel, hogy nem nyilatkozhattam más lapnak. Így kerültem Torontóba, ahová az olimpiai formaruhámban és egy szál ballonkabátban, valamint két úszódresszel, egy melegítővel és egy törülközővel érkeztem a kemény mínuszokba a tél kellős közepén.

– Nem lehetett könnyű döntés.
– Szegény édesanyám, hál’ istennek, soha nem tudta meg, hogy miközben neki azt ígértem, jövök haza, a vőlegényemnek azt mondtam, megyek Torontóba. Végül az döntött, amikor a négyszáz gyors döntőjét követően kaptam egy hívást Pestről, hogy édesanyám meggondolta magát, és menjek csak Jancsi után. Akkor határoztam el magam.

– Ha nem kapja meg ezt az üzenetet, akkor is Toronto felé veszi az irányt?
– Azt nem lehet tudni. Ha az ember tudja, hogy el fog esni, leül előtte, de én nem tudtam semmit. Visszatekintve csak azt mondhatom, hogy nem bántam meg, hiszen Kanadában született két lányom, négy gyönyörű unokám, és az elmúlt hatvan évben, a Covid-időszakot leszámítva, akkor utaztam haza, amikor akartam.

– Évről évre hazalátogat Magyarországra, de az első alkalom biztosan különleges volt, hiszen nyolc évet kellett várnia rá. Mi játszódott le önben 1964-ben, amikor hosszú idő után először lépett magyar földre?
– Féltem és ideges voltam. Joggal, mert amikor leszálltunk Ferihegyen, jött két ávós, akik elállták az utat, mindenkitől elvették az útlevelét, és betereltek minket egy várószobába. Valamiért én kaptam vissza a legutoljára az útlevelemet, jó fél órával a többiek után. Rettegtem, hogy ott kell maradnom, de végül elengedtek.

Örül, hogy még mindig szeretettel fogadják

– Nem gondolt arra, hogy itthon marad?
– Rettenetesen gyötört a honvágy, de hatvannégyben már ott volt a kislányom, egy évre rá megszületett a második is. Addigra megvetettem a lábamat Kanadában, a magyar gyökereim viszont soha nem sorvadtak el.

Gyenge Valéria jól emlékszik a régmúlt részleteire is Fotó: Mirkó István

– Kanadában hamarosan felhagyott a versenyszerű úszással. Miért?
– Amikor kiköltöztünk, az említett újság csak öt perc hírnevet biztosított nekünk, az esküvőnkről még beszámolt egy tévétársaság, aztán teljesen magunkra maradtunk. Csináltuk, amit tudtunk, valamiből meg kellett élni. Egy darabig lejártam az uszodába, de ott csak még erősebb lett a honvágy, ezért elmaradoztam. Volt két Pentax fényképezőgépem, amelyeket még egy keletnémet úszóversenyen nyertem. Eredetileg három volt, de az egyikre Sárosi igényt tartott. A megmaradt kettő közül az egyiket eladtam Melbourne-ben, a másikkal pedig fotózni kezdtem Torontóban; magyar családokat fényképeztem, akik hazaküldték a fekete-fehér képeket az otthon maradt rokonoknak. Ezzel foglalkoztam az első néhány hónapban, később pedig egy fotólaboratóriumban kezdtem dolgozni.

– Lassan elkezdődött élete harmadik szakasza, amelyben fotóművészként kiállítása nyílt Sydney-ben, Párizsban és New Yorkban is többek közt.

– Állítólag jó fotós szemem van, legalábbis ezt mondták rólam. Főleg természeti képeket készítettem, embereket nem szerettem fotózni, mert olyan érzésem támadt, mintha belevájnék a magánszférájukba.

– Mi a véleménye a mai úszókról?
– Az én országos csúcsom öt perc, hat másodperc volt négyszáz gyorson, ami manapság egy kezdő ideje. Azóta minden fejlődött, de hogy meddig tart ez a folyamat, azt nem tudom. Amit sajnálok, hogy mintha ma már nem lenne olyan szoros kötelék az úszók között, mint a mi időnkben. Nem azért mondom, mert savanyú a szőlő, de mi még egy nagy család voltunk. Ma mindenki külön edz, saját masszőre van és a többi, nem töltenek annyi időt együtt. Ez már nem az én világom, de követem a magyar úszókat, és büszke vagyok az eredményeikre. Nemrég meghívást kaptam Wladár Sándortól a szövetség margitszigeti székházába, ahol nagyon kellemesen elbeszélgettünk Risztov Évával, Gyurta Dániellel és Darnyi Tamással.

– Milyen érzésekkel tér vissza Kanadába?
– Nagy öröm nekem, hogy csaknem hetven év távlatából is emlékeznek rám és szeretettel fogadnak Magyarországon.

Borítókép: Gyenge Valéria a zuglói Csanádi Árpád Sportiskola tornatermében (Fotó: Mirkó István)