– A hallásom már nem százas, úgyhogy kérem, hangosan kérdezzenek – szabadkozott Gyenge Valéria a zuglói sportiskola éttermében a megterített asztaloknál rá váró Csanádi Olimpiai Baráti Kör tagjai előtt csütörtök délután. A következő egy órában az 1952-es helsinki olimpián 400 méteres gyorsúszásban aranyérmet szerzett bajnoknő tökéletes magyarsággal megformált szavait itta a hallgatóság az egyperces néma csendet követően, amely a december végén elhunyt Nemzet Sportolója, a magyar birkózás legendás alakja, Varga János emlékének szólt, akinek az özvegye is tiszteletét tette az eseményen.
Gyenge Valéria az 1956-os melbourne-i olimpia után emigrált Kanadába, ahol letelepedett vagy, ahogy ő fogalmazott, gyökeret eresztett, de közben a magyar gyökere sosem sorvadt el. Ennek jeléül először 1964-ben, amikor az emigrált sportolók már amnesztiát kaptak, hazalátogatott, s azóta is évente egyszer legalább megteszi ezt – így, a kilencvenhez közeledve is.
Idén meghívást kapott a január elején rendezett Sportcsillagok Gálájára az Operaházba, ami miatt előbbre hozta a magyarországi látogatását, de egészen e hét végéig itthon marad, és több felkérésnek is eleget tett a Budapesten töltött ideje alatt.
– Nagy öröm nekem, hogy mintegy hetven év távlatából is emlékeznek és szeretettel gondolnak rám – köszönte meg elérzékenyülve a meghívást Gyenge Valéria, s egy pillanatra el is csuklott a hangja, ami érzékeltette, milyen sokat jelent neki, hogy a mai napig hazavárják Magyarországon.
Kalandos élete eseményeit már rutinosan, olykor viccesen elevenítette fel, kezdve a káptalanfüredi nyaralással, ahol kedvet kapott az úszáshoz, egészen a MÁV fotólaboratóriumában végzett munkájáig, amely élete későbbi szakaszában a nem különben sikeres fotográfusi karrierjének is megágyazott.
Meglepetés volt Gyenge Valéria aranyérme
Az 1952-es olimpián bombameglepetést keltett, hogy aranyérmet szerzett Helsinkiben, hiszen előtte még magyar bajnoki címe sem volt, a szám legfőbb esélyesének pedig Novák Éva számított. Gyenge Valéria végül elképesztő hajrával utasított maga mögé mindenkit a döntőben, s bevallotta, hogy az aranyéremre ő sem számított előzetesen.
Négy évvel később, mint mondta, mindent megtett azért, hogy a melbourne-i olimpián megvédje a címét, de a kitört forradalom ellehetetlenítette a felkészülés utolsó heteit, és borzasztóan nehéz volt az úszásra koncentrálni a világ másik végén, miközben fogalmuk sem volt, mi zajlik Budapest utcáin. Miután 400 gyorson a nyolcadik helyen ért a célba a döntőben, kapott egy telefonhívást otthonról, az édesanyjától, s ekkor döntötte el, hogy Ausztráliából Budapest helyett Toronto felé veszi az irányt, ahová idő közben a vőlegénye is emigrált.
Így vette kezdetét Gyenge Valéria új élete Kanadában, ahol az úszással kis idő múlva felhagyott, mert a medence felerősítette a gyötrő honvágyát. Az élménybeszámoló után interjút készítettünk a világ második legidősebb olimpiai bajnok úszónőjével (az első a 95 esztendős dán Greta Andersen), aki a hamarosan olvasható cikkben elmeséli majd élete regényes fordulatait.
A hallgatóság soraiban vegyesen foglaltak helyet idősebbek és fiatalabbak, utóbbiak közül egy sportiskolás növendék arról kérdezte Gyenge Valériát, hogy mit tanácsolna az ifjúságnak. – Tűzzenek ki maguk elé egy célt, amiért hajlandók komolyan dolgozni és minden mást feláldozni. Akkor sikerrel járhatnak – üzente Gyenge Valéria a fiataloknak.
Odakint már besötétedett, de a zuglói sportiskolát beragyogta Gyenge Valéria fénye. Neki és érte szólt a taps Budapesten. Nem először és remélhetőleg nem is utoljára.
Borítókép: Gyenge Valéria a zuglói Csanádi Árpád Sportiskolában (Fotó: Mirkó István)
