Húsz évvel ezelőtt, napra pontosan 2003. november 19-én a magyar labdarúgó-válogatott története egyik legfurcsább, sőt nyugodtan használhatunk szigorúbb jelzőt is, legszégyentelibb mérkőzését játszotta Észtország ellen. Túl voltunk a 2004-es Európa-bajnokság selejtezőin, a biztató rajt dacára a Gellei Imre vezetett nemzeti csapat végül menetrendszerűen lemaradt a tornáról. A svédországi, majd lengyelországi dicséretes döntetlen után még az is belefért, hogy a svédektől itthon kikaptunk, az viszont már nem, hogy az utolsó két meccsen, Lettországban, majd itthon Lengyelország ellen is elvéreztünk.
Hátra volt még az évből egy előre lekötött barátságos mérkőzés Észtország ellen. Gellei Imre a selejtezők után rögvest nem mondott le, egyrészt úgy gondolta, az évet igyekszik becsülettel végigcsinálni, másrészt titkon abban bízott, ha jól sikerül a tét nélküli évzáró, talán megfordul a közhangulat, és folytathatja a munkáját.
Nem adta a tévé, a helyszínen ötszáz néző
Mindenki más lemondott a csapatról. Egészen példátlan módon egyetlen tévécsatorna sem látott fantáziát abban, hogy közvetítse a találkozót. Emlékszem, a szerkesztőségben, szűk körben mi magunk is elgondolkodtunk: van értelme két órán át fagyoskodni a semmiért? Végül mégis rávettem magam, és kimentem az Üllői úti stadionba.
A hangulat leírhatatlan volt. Félszáz – a sportnapilap korabeli beszámolója alapján egész pontosan 457 fizetett – néző didergett apatikusan a lelátón. Mit sem törődve Gellei személyes sorsával, a magyar válogatott futballistái csapnivaló, lélektelen játékukkal 1-0-ra kikaptak, s utána nem is tagadták, hogy nyűgként tekintettek az értelmetlen, barátságos lötyögésre.
Lipcseiék meggondolták, nem mentek bele a csínbe
– Ha én lettem volna döntéshelyzetben, alighanem lemondom ezt a mérkőzést, hiszen fölösleges volt játszanunk. Ám ha mégis pályára kell lépni, akkor azért illik hajtani, mert a válogatott mégiscsak a válogatott, a saját nimbuszát ne rombolja le az ember. Másfelől viszont a légiósoknak ilyenkor vigyázniuk kell magukra, így érthető, ha valaki egy ilyen tét nélküli találkozón nem meri vállalni az ütközéseket. Ha külföldön játszanék, én is meggondoltam volna, hogy belemenjek-e a csínbe – idézte a Nemzeti Sport Lipcsei Péter kertelés nélküli véleményét.
Emlékszem, szegény Gellei éveket öregedett azon az estén, meggyötörten értékelt a sajtótájékoztatón. Azon melegében nem akart lemondani, két nap múlva, a Magyar Labdarúgó-szövetség elnöksége előtt megtartott beszámolóján azonban felajánlotta a távozását, amit a testület el is fogadott.
A történelmi találkozó – akkor játszottunk először Észtország ellen – érdemben egyik fél problémáin sem változtatott.
Az észtek azóta sem jutottuk ki egyetlen világversenyre, nálunk pedig Gellei távozása persze önmagában semmit sem oldott meg.
Annyi tartás még maradt a magyar futballban, hogy amikor tétmeccsen, a 2014-es világbajnokság selejtezőiben ismét összekerültünk az észtekkel, akkor oda-vissza megvertük őket, igaz, vendégként csupán 1-0-ra.
Áldassék Lambrópulosz neve, aki öngólt rúgott Észtország ellen
Akkorra már rég megtanultuk, hogy – különösen idegenben – a magyar válogatott senki ellen sem mehet biztosra. Ugyanez volt a helyzet 2018 őszén, a Rossi-korszak negyedik mérkőzésén. A Nemzetek Ligája első kiírását a finnországi, 1-0-s vereséggel kezdtük, után itthon 2-1-re megvertük a görögöket, Athénban pedig 1-0-ra kikaptunk tőlük. Ezután következett a tallinni fellépés. A hektikus meccsen 2-1-re vezettünk, a végén Szalai Ádám egyenlített 3-3-ra, a döntetlen mindenképpen csalódást jelentett, úgy tűnt, ezzel temethetjük az álmainkat, hogy legalább a második helyre befussunk, s ráléphessünk a 2020-as Eb-re a Nemzetek Ligája felől vezető mellékösvényre.
