A népszerű zenészt beszippantotta a hűtlenül elhagyott futball világa

Hevesi Tamást mindenki ismeri, zenészként és énekesként rengeteg sikert ért el, slágereit az egész ország ismeri és fújja, díjakat zsebelt be, a koncertjei telt házak előtt zajlanak. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy a legmagasabban képzett futballedző, dolgozott az NB I-ben is, és valóságos megszállottja a világ legnépszerűbb játékának. Most elsősorban erről beszélgettünk, és kiderül az is, hogy amikor választania kellett, miért a zenét választotta, és miért, valamint hogyan kanyarodott vissza a labdarúgáshoz.

–  Zene és futball. Előfordult, hogy a két szó közé a vagy illett?
– Többször is. Az éneklés és az edzősködés szétválasztható, de természetesen mindig valamelyik rovására. Ha csapatot kapok, akkor a zenei életem hátrányt szenved, ugyanis én huszonnégy órás edző vagyok, a pályán kívül is folyamatosan a futballon jár a fejem. Egy csapat olyan, mint egy ház, soha sincs készen, mindig van mit javítani, fejleszteni. Minden játékoshoz más a kulcs, azt meg kell találni, ha pedig a hétvégéken meccsek vannak, akkor nem hagyhatom ott őket azért, mert éppen koncertem van.

– Értelmiségi családból származik, amelyben a zene főszerepet játszott. Milyen szerepet kapott a sport?
– Komolyat. Gyulán a hetvenes években eredményes atlétikai szakosztály működött remek edzőkkel, mellette pedig nagyszerű futballcsapat is játszott a másodosztályban Kocsis Lajossal az élen. Édesapám diszkoszvetőként próbálta ki magát, a bátyám is atletizált, én pedig a legkisebb fiúként nyilván felnéztem rájuk, és követtem a példájukat. Nagyszerű társaságba csöppentem, a versenyekre kijött az egész család. Egy úttörő olimpián kislabdahajításban szerepeltem jól, majd előbb négy-, később öt-, majd nyolcpróbázó lettem. A legerősebb számom a gátfutás volt, egyéni összetettben az országos bajnokságon bronzérmet nyertem a Népstadionban úgy, hogy előtte rekortán pályát még csak nem is láttam, és nyolc számból hétben egyéni rekordot döntöttem.

MINDIG CSAK JOBB AKART LENNI

– Ugyanakkor tizenhét évesen bemutatkozhatott a Gyulai SE már említett NB II-es futballcsapatában is. Ez hogyan jött össze?
– Az atlétika mellett folyamatosan fociztam kispályán, és a barátaim kérdezték, miért nem megyek le a klubba. Azt feleltem, azért, mert az atlétika az sport, ez csak játék. Végül egyszer jelentkeztem, hogy kipróbálnám magamat, és ma már bevallhatom, kicsit untam már az atlétika monotonitását. Az ifiben hamar csapatkapitány lettem, volt olyan bajnokság, hogy harminckilenc gólig jutottam, pedig  nem én rúgtam a tizenegyeseket. Egy szép napon Himer István, az első csapat edzője közölte, mostantól hozzá járok az edzésekre. Őszintén szólva a felnőttek közül a többség nem fogadta túl barátságosan az ifjú új vetélytársat, a két legjobb játékos – Cserháti István és Kocsis Lajos – viszont az első perctől kezdve kedvesen bánt velem. Mindenben segítettek, sokat tanultam tőlük, nemcsak futballistaként, hanem emberként is nagyszerűek voltak.

Forrás: Hevesi Tamás

– Milyen volt a bemutatkozás ebben a közegben?
– Emlékezetes. Jó barátommal, Répási Zsolttal együtt debütáltunk, és legyőztük az Ózdot. Egy kontra végén bal belső helyett külsővel lőttem el a labdát a kapus felett, amely így a kapufáról nem be-, hanem kifelé perdült, tehát majdnem góllal mutatkoztam be. A lelátón az ötezer ember így is megtapsolt, én pedig ösztönösen megálltam és meghajoltam, ahogyan az a színpadon szokás. Másnap az újság azt írta, hogy bemutatkozott Répási és Faragó, másnap helyesbítettek Hevesi Tamásra.

– Akart élvonalbeli futballistává válni?
– Nem. Egyszerűen mindig csak jobb akartam lenni, az osztályok nem izgattak. Az atlétikának köszönhetően a fizikai adottságaim az átlagos futballisták fölé emeltek, Himer István pedig azt mondta, ha technikailag fejlődöm, hasznos játékos lehetek. Úgy volt, hogy a Honvéd Szabó Lajos SE-hez vonulok be Mezőtúrra, ám végül nem lehettem katona a cukorbetegségem miatt, más lökést, pozitív visszajelzést pedig nemigen kaptam a futballból, meg is sérültem, így végül nem foglalkoztam annyira komolyan a játékkal, mint amennyire az előrelépéshez kellett volna.

– A Névtelen Nulla nevű zenekara akkor már ismertté vált. Itt jött el az a pont, amikor a karrierjének az útja inkább a zene felé fordult el?
– Igen. A zenéből erősebb visszaigazolásokat kaptam arra, hogy érdemes csinálnom. Sorra nyertük az együttessel a tehetségkutató versenyeket. Ennek köszönhetően meghívtak minket Salgóbányára – nevezzük így – edzőtáborba, ahol tíz amatőr zenekar különböző hangszereseivel és az énekessel napokon keresztül a szakma legjobbjai foglalkoztak, olyan zenészek, mint például Victor Máté, Berki Tamás vagy Szakcsi Lakatos Béla. Ezután felvehettünk két dalt, az egyiknek Miért, a másiknak Az esernyő volt a címe. Az előbbi lett az első dalom, amely megjelent egy válogatáskazettán. Victor Máté meghívott minket a Magyar Rádió stúdiójába, ahol rögzíthettük a Csíkos napernyő című számunkat és a Jeremyt, mindkettő sláger lett. Jöttek a lemezajánlatok, és egyértelmű volt, hogy merre megyek tovább.

HOMOKOT RÚGTAK A SZEMÉBE

– A futball teljesen a háttérbe szorult?
– Teljesen nem, mert játszottam alacsonyabb osztályokban Solymáron, Piliscsabán, a Sashegyben, később pedig a Fradi-öregfiúkban. A zene lett az elsődleges, de a labdarúgás fontos maradt a számomra.

– Akkor is, amikor elment csavarogni a nagyvilágba a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulóján, és utcai zenélésből élt? Tényleg, ezt úgy képzeljük el, ahogyan manapság is látjuk: muzsikál az utcán, a földön pedig egy kalap, amibe bele lehet dobálni a pénzt?
– Pontosan. Ez nagyszerű élmény, hiszen egy gitárral fel lehet lépni az utcán, a kocsmákban, ezzel lehet pénzt keresni, ami jól jön az utazgatások során. Nagyot téved az, aki ezt lenézi, én rengeteget tanultam ebben az időszakban. 

Például azt, hogy miként lehet ebben a rohanó világban megállítani az embereket, és olyat adni nekik, amifeldobja, jókedvre deríti őket, esetleg gondolatokat ébreszt bennük. 

Ausztráliában például úgy láttam, inkább felgyorsítanak, mint megállnának az első két napban, mindössze pár dollárt kerestem. Tudtam, bennem van a hiba, valamit rosszul csinálok. Változtattam a műsoron, és amikor rátaláltam az ízlésükre, akkor minden megváltozott annyira, hogy végül szerződést is kaptam.

– Ebbe hogyan fért bele a futball, ha belefért egyáltalán?
– Hogyne. Kanadában például játszottam a torontói Ferencvárosban, Dániában edzhettem a másodosztályú FC Nyköbing csapatával, utóbbinál lenyűgözött az infrastruktúra. Kérdezték, hányas a lábam, kaptam egy márkás cipőt, de nem kölcsön, hanem örökbe. Az ausztráliai Cairnsben a nagy páratartalom miatt este tízkor kezdődtek az edzések, én bejelentkeztem, hogy szeretnék csatlakozni, de tíz perc után kiálltam, mert nem kaptam levegőt. A riói Copacabanáról nincsenek jó emlékeim. Ott beszállsz, és azonnal homokot rúgnak a szemedbe, hogy tudd, hol a helyed, ők a főnökök. Durvák és a végtelenségig önzők, mindent egyedül akarnak megoldani, hátha felfedezi őket valaki.

– Ez az érdeklődés csak a játék öröméről vagy többről is szólt?
– Az éneklés volt az első, de mindenütt azonnal mentem a pályákhoz, kerestem a kapcsolatot a helyi futballal, mert elkezdett érdekelni a szakma, a játék ezernyi mélysége. Például izgatott, hogy miért brazilok a világ legjobb szélsőhátvédei. Brazíliában rengeteg meccsre jártam a különböző osztályokban kimondottan erre kíváncsian, és meg is találtam a választ. A felállásból adódóan a szélek kinyílnak, ezért oda olyan játékost tesznek, aki nagyon tud futballozni, akikben van gólpassz, olykor gól is, tehát ők nem a hazai elnevezéssel élve balbunkók vagy jobb-bunkók.

– Ekkor már kacérkodott azzal, hogy edző is lesz?
– Ez így nem tudatosult bennem. Egyébként még ifistaként a Gyulával szerepeltünk Moszkvában egy tornán, ahova az edzőnk infarktus miatt nem tudott velünk utazni. A vezető megkérdezte, hogy csapatkapitányként vállalnám-e erre az időre az edzői feladatokat, én pedig belementem. Roppant lelkesen készítettem edzésterveket, szabadrúgás-variációkat, taktikai húzásokat találtam ki, és végül 20-0-s különbséggel megnyertük a tornát. A vezető kérdezte, nem akarok-e ezzel foglalkozni a jövőben is, de mondtam, dehogy, eszemben sincs.

A NŐK VITTÉK VISSZA A FUTBALLBA

– Aztán a kétezres évek derekára mégis lett. Mi változtatta meg a szándékait?
– Egy alkalommal Szekszárdon egy női futsalmérkőzés után léptünk fel, és addig még sohasem láttam testközelből lányokat játszani. A helyi vezérkarral néztem a meccset, beszélgettünk róla, és tetszett nekik, amiket mondtam. Néhány hét múlva felhívtak, bajban vannak, elment az edzőjük, és kérik, vállaljam el a csapatot a bajnokság kellős közepén. Szabadkoztam, hogy nekem nincsen végzettségem, de rábeszéltek. 

Fizetést nem ígértek, csak útiköltséget, de nem ez számított, végül másodikok lettünk az NB I-ben. Azt vettem észre, hogy beszippantott ez a világ,

és nem tehettem meg magammal, hogy nem szerzem meg az ehhez szükséges végzettséget. Jelentkeztem az UEFA edzőképzésére, a végén egészen a pro licencig eljutottam.

– És miért ragadt le a női futballnál?
– Így adódott. Hívott a Szentes, amelynek nem mondhattam nemet, hiszen oda jártam gimnáziumba. Ott is ezüstérmet nyertünk. Aztán bevillant, hogy az egész családom velem együtt nagy fradista, és az nem lehet, hogy a Ferencvárosnak nincsen női labdarúgó-szakosztálya. Megkerestem a klub vezetőit, elmondtam, anyagilag nem kérek segítséget, pályát szeretnénk, a Ferencváros nevének a használatát, szerelést és esetleg az utazások támogatását. A nagypályához kevesen voltunk, ezért futsallal kezdtünk. Az első toborzóra elég sokan eljöttek, a válogatott Deli Anikóval az azóta már lebontott hátsó birkózóteremben kezdtük el a munkát. Újoncként harmadikok lettünk, és akkor már éreztem, hogy hamarosan átválthatunk a nagypályára, ami meg is történt.

Az MLSZ szövetségi edzőjeként a kép jobb oldalán Hevesi Tamás

– Ahogyan hallgatom, tényleg elhiszem, hogy beszippantotta ez a világ.
– Annyira, hogy a saját pénzemen jártam holland, belga, dán és angol kluboknál tanulni, eljutottam a női futballban akkor a csúcson álló Arsenalhoz is. Rengeteg pénzt és energiát áldoztam arra, hogy minél képzettebb edzővé válhassak. Amikor az MLSZ már megkövetelte az utánpótláscsapatok nevezését is, 

akkor edzőként egyedül már nem bírtam a Ferencvárosban, stábot kellett alakítanom, amelynek a bérét én fizettem; közben néhány játékos csak komoly összegért válthatott klubot, az akkor tizenöt éves Zeller Dórát például csaknem másfél évtizede egymillió forintért vettem meg. 

Azóta sem bántam meg ezeket az áldozatokat, mert a történelemkönyvekben benne lesz, hogy mindezt én alkottam meg a Ferencvárosban. Igaz, elváltunk egymástól, én a férfifutball felé fordultam, ahonnan azonnal kaptam egy NB I-es ajánlatot.

– Igen, a REAC-tól, amely bundabotrány miatt morálisan éppen nullán volt.
– Nem nullán, mínuszban. Óriási ambícióval ugrottam bele ebbe a feladatba, de mai fejjel már azt mondom, nem voltam rá teljesen készen, talán túl korán jött ez a kihívás. Természetesen én nem tudtam a bundázásokról, és úgy sejtem, a csapat közvetlen vezetője, Kutasi Róbert – aki már nincs köztünk – azért választott engem a sok jelölt és önjelölt edző közül a kispadra, mert egyenes, tiszta lelkiismeretű, becsületes családból származom, engem is így neveltek, így nem illettem az ügyeskedő, senkiházi brigádba, amely a magyar labdarúgásban a mai napig jelen van.

– Ez keményen hangzik. Melyik a kegyetlenebb világ: a szórakoztatóipar vagy a futball?
– Egyértelműen az utóbbi. Sötétebb, és sajnos tele van olyan szereplőkkel, akiket már régen el kellett volna távolítani a labdarúgás környékéről morális és szakmai okokból is.

– Konkrétan?
– Holnapig sorolhatnám, túlfeszítené ennek a beszélgetésnek a kereteit.

RÉGEN CSAK NÉZTE, MOST MÁR LÁTJA IS

– Most van csapata?
– A cukorbetegek futsalválogatottjának vagyok a szövetségi kapitánya, eddig egy Európa-bajnoki aranyérmet és négy ezüstérmet szereztünk. Kérdezem: hogyan tudnék egy olyan csapathoz kerülni, amely számomra szakmai kihívás, amely motivál, reális célokat fogalmaz meg, és azokhoz adottak a feltételek? Nem tudom, van-e ilyen klub. Ráadásul egy futballban döntéshozó ember szemében Hevesi Tamás egy énekes, és nem érti, mit akar egy zenész a sportágban. Ha tudnák, hogy mi mindent teszek azért nap mint nap, hogy edzőként formában tartsam magamat, akkor nagyon meglepődnének. Folyamatosan dolgozom azon, hogy holnap jobb legyek mint ma vagyok, hogy tartsam a lépést az elképesztő gyorsasággal fejlődő futballal.

Forrás: Hevesi Tamás

– Néztünk mi már együtt meccset, és tényleg élmény, ahogyan folyamatosan elemzi azt, ami a pályán zajlik.
– Azt szoktam mondani, hogy régen néztem a játékot, most már látom is. Itt volt például a katari világbajnokság, amely ugyan nem hozott túl sok újdonságot, de rávilágított, hogy a labdabirtoklás nem elsődlegesen fontos. Lehet büszkén mutatni a statisztikát, hogy nyolcvan százalékban nálunk volt a labda – na de hányszor lőttünk kapura? A labdabirtoklás nem cél, hanem eszköz, hogy rést találjunk az ellenfél védelmén. A jól kivitelezett kontrajáték vált uralkodóvá, ami szerintem szörnyű, mert én a kezdeményező futballt szeretem.

– Hol dolgozott edzőként legutóbb?
– Mezőkövesden a második csapatnál. Finoman szólva nem topjátékosok alkották, de fantasztikus volt velük dolgozni. Nagyon büszke vagyok a múlt évre, mert egyrészt a megyei kollégák az év edzőjének választottak, másrészt pedig ezek a srácok szivacsként szívták be magukba azt, amit tanítottam nekik, és ez is bizonyítja, mennyire elképesztő az edző felelőssége. 

Arról beszélek, hogy az utánpótlásban mi mindent kellene megtanítani a magyar gyerekeknek, mert ők, ahogyan a világ legtöbb gyereke, imádnak futballozni. A kezünkben van a lehetőség, hogy ennek a csodálatos játéknak a technikai, taktikai alapjait elsajátíthassák, és mentálisan is felkészültek legyenek. 

Nagy a lemaradásunk. A térképen alattunk van több olyan balkáni ország, amely előttünk jár, és számomra ez ijesztő. Alig akad olyan európai élcsapat, amelyben ne lenne szerb, bosnyák, horvát, macedón vagy albán játékos, magyar pedig szinte sehol sincs. Ez több mint elgondolkodtató. 

Borítókép: Hevesi Tamás ma is folyamatosan képezi magát edzőként is (Forrás: Hevesi Tamás-archív)