Klampár Tibor: Kivettek a zsebünkből néhány világbajnoki érmet

A magyar asztalitenisznek rengeteg világbajnoki címe van, de ezek közül a legutóbbi is több mind negyven éve született. 1979-ben, a phenjani vb férficsapatversenyének döntőjében a magyar válogatott Klampár Tibor, Jónyer István, Gergely Gábor felállásban szenzációt okozva 5-1-re legyőzte Kínát. A finálét éppen Klampár huszonhatodik születésnapján rendezték, az idő múlását jelzi, hogy a párosban is világbajnok, az asztalitenisz ötkarikás bemutatkozásakor, 1988-ban pedig egyesben olimpiai elődöntőig jutott pingponglegenda vasárnap már a hetvenediket ünnepli. Klampár Tibor mind a mai napig nem hagyta abba az asztaliteniszt, a pingpongasztal mellett érzi jól magát. Az utolsó magyar pingpongaranycsapat tagja két évtizeden át felvette a versenyt a világ legjobbjaival, s olykor még manapság is Peléhez hasonlítják, mégsem teljesen elégedett a sorsával. Klampár úgy érzi, nem kapja meg azt a megbecsülést, amelyet kiérdemelt a sportpályafutása csúcsán elért eredményekkel.

20230427 Budapest Klampár Tibor asztalitenisz Fotó: Mirkó István Magyar Nemzet Fotó: Mirkó István

– Az elmúlt hetven évből mennyit töltött a pingpongasztal mellett?
– Nem sokat, csak hatvankettőt. Nyolcéves korom óta rendszeresen játszom, azóta lényegében folyamatosan jelen van az életemben a pingpong, nem voltak eddig nagy kihagyások. Most úgy tűnik, megszűnik a Budapest I/B osztályú csapatom, bár még hivatalosan nem jelentettek be semmit, de a jelek erre utalnak.

Klampár Tibor a mai napig jól érzi magát az asztal mellett. Fotó: Mirkó István

– Ha valóban így alakul, keres magának újabb csapatot?
– Igen, bátran kereshetnek az egyesületek, hasonló szinten szívesen folytatnám, hiszen továbbra is nagyon szeretek pingpongozni. Emellett azt is tervezem, hogy pingpongórákat adok. Remélem, lesz néhány ember, aki ugrik a lehetőségre, azért mégiscsak világbajnok vagyok, s ahhoz képest nem leszek sokkal drágább az átlagnál.

– Milyen szintű játékosokkal foglalkozna?
– Bárkinek szívesen adok órákat. Egy idős hölgy már jelezte, hogy érdekli a dolog, noha ő azt állította, hogy egyáltalán nem tud pingpongozni, még az ütőt se tudja megfogni. Korábban az unokámmal edzettem heti kétszer, elég ügyes gyerek, de nincs benne tűz, abba akarja hagyni. Tízévesen kezdte, hat év alatt jó szintre jutott el, de nincs benne a fejében a pingpongösztön, márpedig az asztalnál tizedmásodperc alatt kell eldönteni mindent.

– A régi nagy sikerekre tekintettel hívják még élménybeszámolókra, bemutatókra?
– Egyre ritkábban sajnos, bár a közelmúltban éppen volt egy jó élményem. Ráckevén voltunk Kreisz Tiborral együtt, aki a világbajnok csapatban a negyedik emberünk volt. A szabadban rendeztek egy versenyt, legalább száz indulóval, gyönyörű szép volt az idő, és alaposan megünnepeltek minket, még egy pingpongütő alakú tortát is készítettek. A köszöntő beszédben elhangzott, hogy az, hogy a Jónyer, Gergely, Klampár hármasból valaki itt van, olyan, mintha Pelé látogatta volna meg őket, ez jólesett. Persze volt részem rosszabb fogadtatásban is mostanában, a debreceni balhéról hallott?

– Hogyne, írtunk is róla a Magyar Nemzet oldalán, hogy a helyi klub nem tudta beilleszteni a programjába, hogy Klampár Tibor játsszon a pingpongpalántákkal.
– Csak azt tudom utólag is mondani: ha Kovács Kokó István lemegy a bokszterembe, ott megáll az élet. Én is világbajnok vagyok, talán mégsem így kellene, kellett volna elintézni ezt.

Mi volt Klampár Tibor legnagyobb eredménye?

– A sok, asztal mellett töltött évtized során mikor volt a legjobb formában, mikor volt a csúcson?
– Először 1971-ben, Nagojában lettem világbajnok, akkor már a csúcson voltam. Aztán 1979-ben, a phenjani vb idején is bőven, amikor a csapattal lettünk világbajnokok. 1981-ben Európa top 12-t nyertem Miskolcon és világkupát Kuala Lumpurban, Malajziában, akkor is a csúcson voltam. 1988-ban az olimpiára simán kijutottam, Szöulban elődöntőt játszottam. Ez az igazán nagy teljesítmény, hogy huzamosan, gyakorlatilag húsz éven át a csúcson voltam, folyamatosan a világ legjobb tíz játékosa között jegyeztek, ha indultam valahol, tudták, hogy nem fogok hamar kiesni, mindig dobogóra esélyesként számoltak velem.

– A felsorolt sikerek közül a legtöbbet a csapatvilágbajnoki aranyat emlegetik, mind a mai napig.
– Szerintem mindnyájan azt is tartjuk a legnagyobb sikernek, bár Jónyer talán mondhatná az egyéni világbajnoki címét is. De az igazán nagy tett az 1979-es siker alkalmával az volt, hogy öt nap alatt kétszer vertük meg a kínaiakat, az már azért nem a véletlen műve.

– Pedig ön majdnem el sem utazhatott a világbajnokságra…
– Kirúgtak a tatai edzőtáborból. Jónyer és Gergely Buda Istvánhoz mentek, ő volt akkor a Magyar Olimpiai Bizottság és az Országos Testnevelési és Sport Hivatal elnöke. Kijelentették: ha engem most nem engednek játszani, akkor az életben nem nyerünk világbajnoki címet a csapattal. Akkor ez hatott, sikeresen visszakönyörögtek a válogatottba, és ennek a phenjani aranyérem lett a vége. Így is volt összesen négy és fél év, amikor eltiltás miatt nem tudtam versenyezni, ezzel kivettek a zsebünkből néhány világbajnoki érmet, innen is köszönöm az akkori vezetőknek…

– Mi állt az eltiltások hátterében? Mit akartak elérni vele? 
– Más világ volt még a kommunizmus idején. Akkoriban elég volt, ha az ember csúnyát mondott, már el is tiltották négy hónapra. Azért így is van néhány érmem pingpong vb-ről, Eb-ről, világkupáról. Csak az egyéni világbajnoki dobogó nem jött össze, pedig négyszer is eljutottam a legjobb nyolc közé, de ott rendre olyan ellenfél jött szembe, aki ellen nem szerettem játszani, a kínai Kuo Jao-huát kétszer is megkaptam. Az utolsó vb-negyeddöntőmet viszont meg kellett volna nyernem 1989-ben a svéd Jan-Ove Waldner ellen. Agyonnyert meccs volt, minden szettben hét-nyolc poénnal vezettem, mégis ő nyert. Persze régen volt már, túltettem magam rajta, de ha eljátszom a gondolattal, hogy mi lett volna, ha tényleg legyőzöm, mindig arra jutok, hogy megszereztem volna az aranyérmet. Az elődöntőben a lengyel Andrzej Grubba jött volna, ellene átlagban ötből négyszer nyertem, a döntőben a svéd Jörgen Perssont is legyőzhettem volna.

Két évtizeden át folyamatosan a csúcson volt. Fotó: Mirkó István

– A csapattal szerzett világbajnoki cím mellett melyik sikerének emléke teszi a legboldogabbá?
– A malajziai világkupa-győzelem. Három kínai volt a dobogón, de én álltam legfelül. Az olimpia lenne a másik, ha akkor is négyen állhattunk volna a dobogón… A pingpongversenyeken nem volt szokás a bronzéremért játszani, 1988-ban, Szöulban mégis kellett, ki is kaptam. A következő két olimpián versenyszámonként két bronzérmes volt, aztán Sydney-ben megint minket, magyarokat sújtott a bronzmeccs, Bátorfi Csilla és Tóth Krisztina párosa is a negyedik helyen végzett. Már csak azért is sajnálom, hogy nem nyertem olimpiai érmet, mert akkor kapnék havonta életjáradékot. Jónyer István bekerült a Nemzet Sportolói közé, de igazán felfigyelhetnének ránk is, Gergely Gáborral csak tengődünk. Annak idején, húszéves koromban hívtak Németországból, hogy lépjek le innen. Az alapján, ahogy manapság bánnak velem, lehet, hogy jobban jártam volna, ha elmegyek.

– Az ismertsége mikor volt a csúcson?
– Már az első világbajnoki cím után, tizennyolc éves koromtól kezdve. Most már viszont csak az idősebbek emlékeznek ránk. Húsz-harminc éve, ha megállított a rendőr, nem is kérte el a jogosítványomat, de ez is megváltozott már. Viszont vezetni a mai napig imádok, megnyugtat.

– Igaz, hogy annak idején a pingpongválogatott tagjai a kor magyar futballsztárjaival fociztak?
– Néha játszottunk Fazekasék ellen, de élénkebben él az emlékezetemben, hogy a kiváló sprinter, Tatár István ellen futottunk. Ő 100 méteren 10,2-es időt tudott, 60 méteren mégis alig tudott lehagyni.

– Visszatérve a pingpongra: mi volt a titok, ami a csúcsra vitte, és annyi éven át ott is tartotta?
– A bátyám, József nagyon jól megtanított pingpongozni, technikailag nagyon képzett voltam. A kínaiak tíz éve nagy nehezen rájöttek, hogy a tollszár fogás mégsem annyira jó, ma már tíz kínaiból kilenc európai ütőfogással játszik, ugyanabban a stílusban, amiben annak idején én. Persze mint minden sportág, a pingpong is fejlődött az évtizedek során. Figyelem a mai ászokat, szeretem is nézni őket, mert nagyon tudnak játszani, le a kalappal előttük, de azért nem ájulok el tőlük. A lábmunkájuk talán jobb, mint nekem volt, de nekem arra annyira nem is volt szükségem, mert úgymond az asztal fölött játszottam. Ha most lennék huszonnyolc éves, az aktuális élmezőnnyel is felvenném a versenyt, ott lennék a legjobb nyolc között. Olyan ez, mint ha vennének egy nagyobb és egy kicsivel kisebb narancsot, de mind a kettő ugyanolyan finom. Amiben a legtöbbet fejlődött a játék, az a szerva, gyorsaságban viszont nem léptek előre hozzánk képest, sőt azt mondom, lassabb a játék, mint a mi időnkben, a kis labdával gyorsabban pingpongoztunk. Pláne, miután kitaláltam az ütőragasztást, amivel felgyorsítottam a játékot.

– Hogyan jött rá erre a trükkre?
– Véletlenül. Edzettem a bátyámmal, és állandóan piszkált, kiabált, hogy ez nem jó, ez nulla. Addig csinálta, amíg annyira felhúzott, hogy letéptem az ütőmről a borítást, és felraktam egy újat. Persze ettől még rosszabb lett a helyzet, mert két napra lett volna szükség, mire beáll, beszívódik a gumi. Harminc-negyven perc múlva letéptem az újat is, és visszaraktam a régit. Olyan gyors lett, hogy Józsi azt mondta, ilyen sebességet, ilyen falsokat ő még nem látott. A hangja is megváltozott, csörgött, csilingelt az ütő. Másfél éven át sorra nyertem a versenyeket, aztán Takács János egyszer kiszúrta, mit csinálok, és nem tudta titokban tartani a dolgot, elkezdett mindenki előtt ragasztani. Utána már nem sok idő kellett, a teljes mezőny ragasztott, olyan illat terjengett a versenytermekben, mintha benzinkút lett volna.

Borítókép: Klampár Tibor (Fotó: Mirkó István)