Mandula Petra: Soha nem akartam világelső lenni

A Roland Garroson egyesben, olimpián párosban játszhatott negyeddöntőt. Mandula Petra mindennapjait manapság mégsem a tenisz tölti ki. A korábbi kiváló játékos négy gyermek édesanyja, és megtalálta a párhuzamot a tenisz és a gyereknevelés között. Visszavonulása óta a hitélete is megváltozott, visszatekintve pedig sok esetben más megvilágításban látja pályafutása eseményeit, mint ahogyan annak idején átélte azokat.

20230330 budapest GS tenis club mandula petra volt teniszezono havran zoltan magyar nemzet Fotó: Havran Zoltán

– Amióta felhagyott a profi tenisszel, keveset lehet olvasni önről. Mivel foglalkozik most?
– Főállású anya vagyok, bár nem vagyok benne biztos, hogy sokan tudják, ez mit is jelent. Négy gyermekünk van, a legkisebb óvodába, a többiek általános iskolába járnak. A délelőttöm szabad, akkorra jutnak a háztartási feladatok, azután jön a logisztikai kihívás, hogy mindenki eljusson a megfelelő különórákra. De nincs ezzel semmi gond, anyaként erre vagyok hivatott. Nem is az összehangolás a legnehezebb feladat, hanem a lelki rész.

Mandula Petra a teniszpályán (Fotó: Havran Zoltán)

– Milyen szempontból?
– A gyerekek közül ketten csendesebbek, békésebbek, míg a másik kettő határozottabban harcol, hogy megszerezze, amit akar. A különböző személyiségüket is figyelembe véve kell résen lennem, hogy éppen kinek mire van szüksége.

– Említett különórákat: köztük van a tenisz is?
– A legnagyobb fiunkat még óvodás korában én tanítgattam egy-két évig, aztán néhány év szünet után kezdett rendszeresen, hetente két-három alkalommal edzésre járni. Nagyon ügyes, de versenyen még nem játszott, talán idén nyáron ez megváltozik. A lányunk nemrég hagyta abba a táncot, most keresi a kedvére való sportot. A nagyobbik öccse focizik, és talán a legkisebb is ezt kezdi el hamarosan, amiben az is szerepet játszhat, hogy kétszáz méterre lakunk a mogyoródi pályától. S akkor még ott van a kutya is.

– Nocsak, ő teniszezik?
– Nem, csak a labdát szedi. Kutyaiskolába jár, és terápiás kutyusnak készül. Most még csak öt hónapos, egyéves korától lehet elkezdeni a kiképzést. Eleve így választottuk ki, hogy erre alkalmas legyen, s a kiképzés után sérült vagy szorongó gyerekek, esetleg magányosabb idősebbek közé lehet bevinni, ahol hidat képezhet ember és ember között. 

Ez jó lehetőséget jelent, hogy kapcsolatot teremtsünk emberekkel, segítsünk rajtuk, mindig szívmelengető olyan gyermeket mosolyogni látni, aki inkább a depresszióra hajlamos.

 Úgyhogy ez a terv.

A családi vállalkozás kezdetei

– Ha már tervek: önben mikor alakult ki az elképzelés, hogy profi teniszező lesz?
– Ötévesen kezdtem játszani, és nagyon szerettem teniszezni, kiszúrni az ellenféllel a pályán. Utólag visszatekintve azt mondom, hogy nem voltak világos elképzeléseim, a nehéz pillanatokban a családom, elsősorban az apukám tartott a tenisz mellett. Aztán az érettségi után döntés elé állított: vagy profi versenyző leszek, vagy egyetemre megyek. Magántanulóként végeztem a gimnáziumot, ami rányomta a bélyegét a tanulás mennyiségére, nem vágytam az iskolapadba. Ellenben addigra már elértem néhány szép eredményt a teniszpályán, a család is sok energiát és pénzt fektetett bele. Úgyhogy a tenisz mellett döntöttem, és igazán akkor indult be a szekér, amikor ez már az én döntésem volt.

– A családi háttér elengedhetetlen volt ahhoz, hogy teniszező legyen?
– Meggyőződésem, hogy a család lelki és anyagi támogatása nélkül ez nem működik; utóbbi része manapság még nagyobb terhet ró a szülőkre, mint akkoriban. Nálunk egyértelmű családi vállalkozás volt a tenisz, noha nem tudhattuk, hogy úgy szállunk-e majd ki belőle, hogy megérte a befektetés. A nyaralásaink helyszíneit a versenyeim határozták meg, az utolsó napok hangulatát pedig az eredményeim. Utólag visszagondolva ez szörnyen hangzik, de akkor természetes volt, és nem hiszem, hogy bárki is megbánta, hogy így alakult. A nővéremnek lehetett a legnehezebb, ő is kivette a részét, ahogy az édesanyám és az édesapám is. A nevelőedzőm pedig a nagybátyám, Mandula László volt, az indulást neki köszönhetem, pályafutásom négy leginkább meghatározó edzője közül ő volt az első.

– Kik voltak a többiek?
– A nagybátyám után kerültem Vereczkei Jánoshoz, jókor, jó helyen voltam a kezei között. Később az Idom csapatnál dolgoztam Juhász Gábor vezetésével, ebben az volt a legjobb, hogy fiúkkal tudtam együtt edzeni. Pályafutásom utolsó éveiben pedig rengeteget segített nekem utazó edzőként Köves Gábor.

Mandula Petra pályafutásának csúcspontjai

– Fiatal teniszezőként milyen élmény volt a 2000-es olimpia Sydney-ben?
– Az volt az első olyan nagy esemény az életemben, amikor azt mondtam, hogy megérte az egész teniszpályafutás, az addig elvégzett munka. 

A megnyitó hihetetlen élmény volt, szavakkal is nehéz leírni, milyen élmény tele stadionban a saját zászlód mögött haladni, az országodat képviselni.

Marosi Katalinnal párosban sikerélményünk is volt, eljutottunk a legjobb nyolc közé. Sajnos az akkori igazságtalan szabály miatt nem végezhettünk pontszerző helyen, a negyeddöntő veszteseinek nem rendeztek helyosztót, azon múlt a helyezésünk, hogy miként szerepelnek a legyőzőink. Ez sokáig kis tüskét hagyott bennem, de az ott töltött idő összességében fantasztikus volt. Ausztrália eleve az egyik kedvenc helyszínünk teniszezőként, az ottani emberek nagyon barátságosak, nyitottak, könnyű ott élvezni a játékot.

– Később Grand Slam-tornán is Ausztráliában érte el a legjobb páros eredményét.
– Igen, pedig Emmanuelle Gagliardival úgy keveredtünk össze, hogy előtte nem is nagyon ismertünk egymást, legalábbis nem beszélgettünk. Mindkettőnknek volt állandó párospartnere, de a 2003-as Australian Openen úgy alakult, hogy egyikünké sem indult, úgyhogy megbeszéltük, hogy megpróbáljuk. Szerintem egyikünk sem várta, hogy elődöntő lesz belőle. Nekem nem sokszor adatott meg, hogy a Grand Slam-torna második hetében játszhattam, nagyon pozitív élmény volt, hogy még küzdhetek a jó eredményért, miközben alig maradt már a helyszínen versenyző.

– Ezt korábban már egyesben is átélte, a 2001-es Roland Garroson.
– Salakon nőttem fel, Magyarországon abban az időben nem is nagyon volt más, a játékom abszolút alkalmas volt erre a borításra, és ez be is bizonyosodott: 2001-ben a negyeddöntőig, 2003-ban a legjobb tizenhat közé jutottam Párizsban. Óriási élmény volt a Roland Garros centerpályáján játszani. A pályára vonulás előtt nagyon izgultam, de amikor elkezdtük a beütést, az elmúlt. A Roland Garroson játszottam a legutolsó meccsemet is pályafutásom során, ami nyilván nem győzelemmel ért véget, de így is jó érzéssel tölt el, hogy ott fejezhettem be. Ha még korábbra visszamegyünk az időben, Franciaországban indultam először gyerekként nemzetközi versenyen, ott második lettem, Kuti Kis Ritával megnyertük a párost Tarbes-ban, a tizennégy éven aluliak nem hivatalos világbajnokságán, később pedig Poitiers-ben nyertem egy 75 ezer dolláros versenyt. Valamiért a Jóisten sokszor megadta, hogy Franciaországban jól szerepeltem.

A 2001-es menetelés egyik állomása, Jelena Dokics ellen 

– Salakon felnőtt játékosként milyen volt Wimbledon füves pályáján játszani?
– Kívülről mindig azt hallottam, hogy az én játékom a fűre fantasztikus lenne, de valamiért mégis nagyon távol állt tőlem. Talán a lábmunkám nem volt elég precíz ehhez a borításhoz, illetve sosem volt igazán nagy szervám, ami füvön nem lett volna hátrány. Összesen két meccset nyertem Wimbledonban az évek során, de sosem hagytam volna ki a versenyt, ha beférek a mezőnybe. Gyönyörű a helyszín, aki elkezd teniszezni, az ide vágyik, de nekem sosem jött ki a lépés Wimbledonban.

Új nézőpontok

– Mindent figyelembe véve hogy érzi, kihozta a maximumot a pályafutásából?
– Ez összetett kérdés. 

Azt gondolom, a karakteremet tekintve többet értem el, mint ami bennem volt, a tehetségemet nézve viszont kevesebbet hoztam ki magamból, mint lehetett volna.

Én soha nem akartam világelső lenni, sosem vágytam arra a figyelemre, közismertségre, ami azzal járt volna, de akkoriban nem gondoltam, hogy ez akadálya lesz annak, hogy akár csak a legjobb tíz közé bekerüljek. A pályafutásom alatt sosem éreztem így, de utólag visszagondolva soha nem szántam oda száz százalékig mindent a teniszre. Amikor huszonhét évesen a gerincsérv miatt befejeztem a pályafutásomat, lelkileg már kissé megváltásnak éreztem. Szerettem teniszezni, volt benne sikerélményem, ha nincs a sérülés, akkor biztosan játszottam volna még néhány évet, de mindeközben családot szerettem volna, nem akartam túl későn gyereket vállalni. Miután visszavonultam, viszonylag hamar férjhez mentem, majd megszületett az első gyerek, és akkor egészen más irányt vett az életem. Azt gondolom, a gyerekek jobbá teszik a környezetükben lévő felnőtteket, különösen a szüleiket, ha azok engedik. Tükröt mutatnak nekünk: ha a gyerekeim feszülten viselkednek, az jórészt abból fakad, hogy bennem is feszültség van. Úgyhogy a kihívások ellenére nagyon szeretem a mostani életemet, ahogy a teniszkarrieremet is szerettem. Bizonyos szempontból sok a hasonlóság a kettő között: kitartásra, edzettségre, türelemre van szükség. Sok mindenre megtanít a tenisz és a gyereknevelés is.

– Mióta visszavonult, mennyire követi figyelemmel a tenisztornákat?
– A Roland Garros-negyeddöntőmnek köszönhetően minden évben kapok meghívót a szervezőktől, hogy szeretettel látnak, a férjemmel éltünk is egyszer a lehetőséggel. Így is nagy élmény volt ott lenni, de már nem ugyanolyan, mint játékosként. A visszavonulásom utáni években még követtem a versenyeket, mert személyesen ismertem a játékosokat, ma már a gyerekeim és a férjem is több teniszt néznek, mint én. Ha mégis leülök a tévé elé, szívesebben figyelem a férfimeccseket, a lányok játéka kicsit egysíkú nekem, bár a világelsőt, Iga Swiateket szeretem nézni. A férjem a tenisz világában dolgozik, tőle megtudom a legfontosabb információkat, ennyi nekem elég is.

– Ha mai fejjel újrakezdené a karrierjét, változtatna valamin?
– A körülmények sokat változtak, ma már sokkal profibb minden. Az én gyerekkoromban nem volt prevenciós gyógytorna, nem volt teniszspecifikus kondicionálás, nem figyeltek az étkezésünkre. Nekem szerencsés alkatom volt a teniszhez, alapvetően nem voltam sérülékeny, de biztos vagyok benne, hogy a mai eszközökkel, tudással megelőzhetők lettek volna az olyan sérülések, mint az enyém vagy éppen Szávay Ágnes fáradásos törése. Ami még nagy különbség az akkori énemhez képest, hogy akkor nem volt a hitem. 

Az igazi változás körülbelül tíz éve érkezett el az életemben, amikor felismertem, hogy egyedül nem fogok tudni boldogulni a világban, és elérni a céljaimat, bíznom kell abban, hogy Isten megsegít, neki terve van velem és végigvisz az úton.

 Azóta növekedek a hitemben, és visszamenőleg azt gondolom, ha ez korábban megadatik, valószínűleg a teniszkarrierem is máshogy alakult volna. De hiszek abban, hogy nincsenek véletlenek, úgy látszik, nekem kellett az első 35-40 év ahhoz, hogy felnyíljon a szemem és lássam, miért érdemes igazán élni.

Borítókép: Mandula Petra (Fotó: Havran Zoltán)