– Vízilabdás berkekben Csuviként ismerik. Hogyan ragadt önre ez a becenév?
– Tizenhat-tizenhét éves koromban talán egy soproni edzőtáborban, egy buliban kaptam ezt a becenevet. Az Ace of Base egyik számát helytelenül énekeltem, és abból alakult ki valahogy a Csuvasz, Csuvi, ami aztán rám ragadt.
– És hogyan jött a képbe a vízilabda?
– Hatéves koromtól kezdve úszni jártam a szolnoki Damjanich uszodába. A keresztapám Szolnokon vízilabdázott, anyukám tizenegy évesen elvitt az egyik meccsére. Megtetszett a miliő, ahogyan a góloknál felrobbant a lelátó, őrjöngtek az emberek, ezért elhatároztam, hogy vízilabdázni kezdek. Így is lett.
Az egyik edzés után mutattam az anyukámnak az öltözők előtt lévő márványtáblát, ahol a szolnoki nagyságok voltak felsorolva, Kanizsa Tivadar, Hasznos István, Cservenyák Tibor, és mondtam neki, hogy ne izguljon, egyszer még az én nevem is felkerül oda. Akkor jót nevetett rajta, de azután mindig emlegette, hogy fiam, te már jó előre megmondtad. Most kétszeres olimpiai bajnokként fent van a nevem a szolnoki aréna falán, és a kézlenyomatommal a halhatatlanok klubjának is tagja vagyok.
– Mikor dőlt el, hogy ez lesz az útja?
– Az elején úsztam és nyolcadikos koromig atletizáltam is a vízilabda mellett. Távolugrásban, kislabda-hajításban, hatvan méteres sprintfutásban megyei bajnok voltam. Azt hiszem, tizennégy éves voltam, amikor a vízilabda mellett döntöttem.
– A magasságával már akkor is kitűnt a többiek közül?
– Akkoriban még nem voltam túl magas, ami a távolugrásban és a futásban is az előnyömre vált. Aztán tizenhat évesen nőttem meg nagyon, akkor elég magas lettem a vízilabdához.
Hosszú hónapok a medencétől távol
– Az ígéretesen indult pólós karrierje aztán egy sérülés miatt majdnem gyorsan megtört, hosszú kihagyásra kényszerült. Mesélne erről az időszakról?
– Folyamatos gyulladásban volt egy csigolyám, amivel nem nagyon tudtak mit kezdeni az orvosok. Kaptam rá szteroidot és gyulladáscsökkentőt, de sosem múlt el teljesen a fájdalom. Aztán eltelt egy év, még mindig nem tudtam játszani, és felhívott egy magyar orvos, akinek van egy magánklinikája Bázelben. Látott egy újságcikket rólam, hogy nagy tehetség vagyok, de talán végleg abba kell hagynom a vízilabdát a sérülésem miatt. Hívott, hogy menjek ki hozzá, az utat és a kint tartózkodásomat is kifizeti, és nem mellesleg elmondja, hogyan gyógyulhatok meg. Hatalmas életmódváltásra volt szükségem, diétázni kezdtem és rengeteg vitamint szedtem. A táplálkozásomra azóta is nagyon figyelek, bár már nem annyira, mint amikor még játszottam. Összességében két évet hagytam ki, 1997-től 1998 végéig semmit sem csináltam, aztán a következő évet Bázelben töltöttem, ott kezdtem el újra edzegetni, majd 2000 szeptemberében tértem vissza a Vasasban.
– Ez a probléma később már nem kínozta a pályafutása során?
– Elmúlt a gyulladás, összecsontozódtak a csigolyák, és az élet megoldotta a problémát. Nem kellett összecsavarozni.
– A visszatérése után néhány évvel azonban újabb hosszabb kihagyás következett, ekkor már eltiltás miatt. A 2002-es, Honvéd elleni elveszített bajnoki döntő után tömegverekedés tört ki, és az egyik ütése miatt elrepedt Kiss Gergő arccsontja. Más Vasas-játékosok mellett a bíróság önt is elítélte testi sértés miatt. Hogy emlékszik vissza a történetekre?
– Nem volt az olyan hosszú, hét hónapra tiltottak el. Az nem volt annyira vészes, inkább a történteket rossz felidézni.
Utólag sok erőt adott az eset, és emiatt ismét nagy fordulatot vett az életem, mert tudatosítottam, hogy onnantól kezdve többször nem hibázhatok. Akkor el kellett határoznom, hogy vagy változtatok, vagy végleg eltűnök a süllyesztőben. Előbbi mellett döntöttem, és a változás az egész személyiségemre kihatott, sokkal lojálisabb lettem, kevésbé öntörvényű, könnyebben kezelhető. Leléptem a rossz útról. Gergővel is nagyon jó a kapcsolatunk, sokkal jobb, mint előtte volt.
– Aggódott miatta, hogy ez a válogatottnál való jövőjére is hatással lehet?
– Nem szoktam aggódni, mindig előre nézek: jöjjön, aminek jönnie kell. Ha rágörcsölök valamire, az nem sikerül. Akkoriban, az elején borzasztóan éreztem magam amiatt, amit tettem, de egy idő után el kellett engednem, mert nem akartam, hogy ez felemésszen és ne tudjak edzeni. Egyéves volt a kislányom, éppen vettünk egy házat, ezekre próbáltam koncentrálni. Emellett kétszer annyit edzettem, mint korábban. Alig vártam, hogy visszatérjek. Tudtam, hogy nem tiltanak el két évre, mert azzal senki nem járt volna jól, a magyar vízilabda és én sem. Azt gondoltam, hogy találunk majd egy kompromisszumos megoldást, ami hála Istennek meg is született. Köszönettel tartozom mindenkinek, aki hozzájárult ahhoz, hogy visszatérhessek, és azt hiszem, hogy meg is háláltam a lehetőséget az elkövetkezendő két évben, amikor négy aranyérmet szereztünk a válogatottal.
Arany arany hátán
– Aztán viszont Mr. Őserő – ahogy becézték – és a társai megállíthatatlanok voltak; két olimpiai aranyat, világbajnokságot, Világligát nyertek. Megnyugvást jelentett ez az időszak a nehezebb évek után?
– Természetesen, nagyon jó érzés volt. A 2004-es olimpiai arany a legkedvesebb a szívemnek.
– És megelégszik a két olimpiai bajnoki címmel? Kis Gábor mesélte, hogy a Pekingből való hazaúton amiatt sajnálkozott, hogy nem háromszoros aranyérmes.
– Maximum poénkodtam ezzel, mert teljesen elégedett vagyok a két olimpiai arannyal. Hálás vagyok a sorsnak azért, hogy ezeket elértem.
A sérülésem miatt nem vagyok háromszoros olimpiai bajnok, ezért nem voltam ott Sydney-ben, és ezzel mindenki tisztában van a magyar vízilabdában. Kemény Dénes hívott vissza a válogatottba, de a hátam még nem volt százszázalékos állapotban, illetve az orvosomnak megígértem, hogy visszamegyek Svájcba játszani. Nem szeghettem meg a neki adott szavam, hiszen ő volt az, aki visszaadta nekem az életemet, a vízilabdát.
– Hogyan élte meg az ötödik helyet a londoni olimpián?
– Az nem volt egy jó befejezés, szerintem több volt bennünk, egy érem, akár az arany is, de az olaszok elleni negyeddöntőben nem jött ki a lépés. Azért nem éltem meg óriási kudarcként, mert előtte nyertem két olimpiát, bár persze szerettem volna, ha ismét győzünk.
– A kezdeti, Vasasnál eltöltött idények után világvándor lett, a magyar klubok sokasága mellett Olaszországban, Svájcban, Máltán és Montenegróban is megfordult. Mondhatjuk, hogy élvezte a légióséletet?
– Nagyon szerettem. Svájcba az orvosommal való megállapodásom miatt mentem, ő kérte, hogy játsszak ott két szezont. Montenegróban egy évet töltöttem, Olaszországban négyet, és közben tökéletesen megtanultam olaszul. Sok barátom lett ott, gyakran visszajárok, tulajdonképpen a második hazámnak tekintem Olaszországot.
Átmeneti (?) búcsú a vízilabdától
– Mivel foglalkozott a visszavonulása óta?
– Edzősködtem. Először Debrecenben dolgoztam öt évig, majd az u14-es válogatottnál voltam vezetőedző, az u15-ös Európa-bajnokságot meg is nyertük. A junior női válogatott szövetségi kapitánya voltam két évig, világbajnoki bronzérmesek lettünk, aztán az Universiadén szerepelt női válogatottat irányítottam, de a koronavírus-járvány miatt több torna is elmaradt. Ezután Szegedre kerültem, ahol a női ob I-es csapatnál dolgoztam, de egyelőre búcsút intettem a női szakágnak.
– Milyen volt a fiús közeg után lányokkal dolgozni?
– A játék itt lelassul. Vannak taktikák, amik a fiúknál nem működnének, a lányoknál pedig mérkőzést lehet nyerni velük. Lelki téren is más a kettő, mert a lányok sokkal érzékenyebbek. Fontosabb, hogy ők egy-egy torna előtt fejben is rendben legyenek, mint hogy a végkimerülésig eddzenek. Mert ha fejben rendben vannak, akkor hegyeket tudnak megmozgatni. Éppen ezért olykor egy pszichológushoz is eljártam, aki segített megérteni a női lélek rejtelmeit.
– Öt év után távozott Szegedről. Mi állt a döntése hátterében?
– Nem láttam lehetőséget arra, hogy a női csapat a hetedik-kilencedik helyről nagyot lépjen előre, mondjuk az első háromba, ami engem motivált volna ahhoz, hogy folytassam. Azon a szinten már nem szerettem volna tovább dolgozni.
– Merre tovább?
– Most egy üzleti vállalkozás kialakításán dolgozom a Balatonnál, de a részletekről még nem szeretnék beszélni. A vízilabdához akkor térnék vissza, ha olyan lehetőséget kapnék, ami megmozgat. Emellett Szegeden továbbra is működik a pólósulim.
– Korábban azt nyilatkozta, szívesen lenne majd a női válogatott szövetségi kapitánya.
– Ez lenne az egyik olyan lehetőség, ami miatt bármikor szívesen visszatérnék.
– Hogy látta a válogatottjaink szereplését a fukuokai világbajnokságon?
– A fiúk vb-címe fantasztikus eredmény, óriási dolog, hogy Zsolt így összerakta a csapatot. A női válogatottban pedig szerintem a hatodik helynél sokkal több van.
Borítókép: Varga Tamás 2017-ben (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
